A kisfiam huszonegy hónapos. Aranyos, mosolygós, kiegyensúlyozott fiúcska, a borzasztó alváson kívül nem volt vele különösebb probléma az első másfél évben. Szeret emberekkel lenni, érdeklik a gyerekek, eljátszik a konyhában amíg én főzök, szóval tényleg egy főnyeremény gyerek, okom nem lehet panaszra. És nincs is igazából, na de néhány hete bizony “rémes kétévessé” változott.
Mi is történik pontosan ebben a korban a kis totyogókkal? Bizony rájönnek, hogy van külön személyiségük, akaratuk, és hirtelen minden olyan helyzetben érvényesíteni akarják, amikor anya egyáltalán nem számít rá. Be kell szállni az autóba? Fel kell venni a kabátot? Bele kell ülni a babakocsiba? Haza kell menni a játszótérről? Ki kell cserélni a pelenkát? Nem hittem volna, hogy bármelyik, de tényleg bármelyik pillanatban bekövetkezhet a krízis. És messze van még a dackorszak, ez “csak” a lájtos kétéves kor.
Persze itt is segít, ha megpróbálunk a kicsi agyával gondolkodni, vagy legalábbis tudjuk, hogy mi játszódhat le benne. Hiszti és hiszti között is van különbség, nem árt fejben tartani. Sőt, szerintem az egyik legjobb stratégia egyenesen kiiktatni ezt a szót a mindennapjainkból.
Akik tudományos kutatásokkal alátámasztott tényekben hisznek, tengernyi szakirodalmat találhatnak a “hisztizés” pszichológia hátteréről, azok pedig, akik nem akarnak ennyire belemászni a dolgokba, csak simán gondolják végig: még mindig pelenkába pisilő babákról beszélünk, vagyis még mindig nem képesek egy ilyen alapvető emberi funkciót kontrolálni, tehát nem manipulálnak. Oké, kezdenek rájönni, hogy ha hangosan sírnak, akkor változás lesz, de még mindig nem tudatosan csinálják.
Az én kisfiam például akkor szokott a legjobban kiborulni, amikor éhes. Még nem tudja beazonosítani az éhség érzését, csak azt tudja, hogy valami nem stimmel. És olyankor borul a bili. De igyekszem minden idegszálammal figyelni rá, és már nagyjából rájöttem, hogy mikor mi a baj.
A tőlünk öt percnyi sétára lévő bölcsibe például úgy megyek érte ebédidőben, hogy viszek valami előételt az útra. Így nem éhségtől visítva esik haza, sokkal együttműködőbb, és nyugodtan meg tudunk ebédelni a szieszta előtt. Persze vannak napok, amikor ez sem működik, mert túl álmos. Ilyen volt a tegnap is, krokodilkönnyekben tört ki, amikor meglátott, és olyan zaklatott volt, hogy nem tudtunk elindulni addig haza, amíg nem szopizhatott egy kicsit. Csak alváshoz szokta már kérni, de tegnap valahogy szüksége volt rá. És ahelyett, hogy felforrt volna az agyvizem, és mondjuk felemeltem volna a hangom, hogy ugyan már, ne hisztizz, leültem pár percre a lépcsőre és hagytam, hogy megnyugodjon.
Ezzel most nem a saját szuperanyuságom akarom bizonygatni, egyszerűen csak azt próbálom elmagyarázni a szkeptikusoknak, hogy bár már az állandóan futó, rohanó, sokszor mondatokban beszélő kis emberkék még igenis babák, határán vannak a kisgyermekkornak. Nem hisztiznek, szükségük van ránk a nehéz pillanatokban, mert nem tudják egyedül feldolgozni azt a rengeteg érzelmet, ami hirtelen elönti őket.
Sajnos a mai napig tartja magát az a vélemény egészségügyi dolgozók (gyerekorvosok és védőnők) illetve gyakorló anyukák körében is, hogy a “hisztiket”csírájában kell elfojtani, mert a gyerek később a fejünkre nő. Kényes téma ez, könnyű elcsúszni a következetesség és a megengedés vékony határán. Mikor manipulál? Miért üvölt a boltban? Miért nem csinálja, amit mondok?
Most a nagyobb gyermekek anyukái joggal mondhatnák, hogy nagy még a szám, hiszen tényleg nem tapasztaltam az igazi hardcore dackorszakot. De ne keverjük össze a dolgokat! Én a kétéves kor körüli kiborulásokról beszélek, nem a direkt földhözvágásokról.
Nem kell ahhoz elvakult válaszkész nevelés- hívőnek lenni, hogy valaki belássa, hogy igenis más játszódik le egy ekkora babában, mint egy három- négyéves kisgyerekben. Éhes, szomjas, álmos, fáj a poci, melege van, hiányzik anya, túl sok az inger- mennyi feldolgozandó dolog! Nemrég az egyik barátnőm nagy döntés előtt állt, napokig nem aludt normálisan a kislánya mellett. Ő mondta, hogy mostmár érti, miért rosszalvó a kicsi: neki is egész éjjel járt az agya, hogy összerakja a dolgokat, és hiába próbált meg minden létező praktikát, egyszerűen napokba telt feldolgozni mindent.
A babákban is ez játszódik le: nekik minden új. Illatok, fűszálak, autók, éhségérzet! Amíg csecsemő volt, éhség esetén sírt, anya pedig megetette. De mostmár máshogy működik a kis agyacskája, nem biztos, hogy ugyanakkor éhezik meg, vagy lesz álmos, ezt pedig nehéz kezelni. Az meg hogy szólni kell érte, óriási kihívás: meg kell tanulniuk kommunikálni a szükségleteiket, és szavak hiányában ez nagyon nagy kihívás. Tudom, milyen, tíz éve érkeztem egy idegen országba, nem beszéltem a nyelvüket, még élénken emlékszem a dühre, amikor nem értették, mit akarok, hiába magyaráztam kézzel- lábbal.
Ha kiabálunk rájuk ahelyett, hogy türelmesen odagugolnánk melléjük, és megpróbálnánk megölelni, megnyugtatni őket, azzal csak a frusztrációjukat fokozzuk. Mindenki egyre idegesebb lesz, anya agylobot kap a méregtől, a baba pedig csak hüppög a tehetetlenségtől. Erre gondoljunk közben! Hogy nekik mennyire nehéz lehet! Mi már felnőttek vagyunk, elvileg tudjuk kezelni az ilyen problémákat. Ők nem, meg kell őket tanítanunk.
De hogy ne csak “rémes kétévesről” beszéljünk, azért azt se felejtsük el, hogy minden nehézsége ellenére ez bizony egy csodálatos korszak! Mostmár jobban alszanak (már amelyik, az enyém még mindig nem), vagy legalábbis másképp, jobban bírják, ha néha kimarad a délutáni alvás, jobban lehet velük mozogni, élvezik a közös programokat. Egyre többet beszélnek, egyre inkább mernek, újabbnál újabb dolgokat fedeznek fel, nyílik a személyiségük. Kacagnak, pofikat vágnak, játszanak más gyerekekkel. Csodálatos látni ezt a fejlődést!
Igen, ijesztő, amikor földhöz vágják magukat, amikor ezer dolgunk lenne, és csakazért sem akarnak együttműködni, de olyan sokat tanulhatunk. Türelmet, megértést, önnyugtatást. Én például igyekszem mindig fejben tartani, hogy minta vagyok a fiamnak. Ha én kiabálva reagálok egy kiborulására, ő is így tanulja meg kezelni a kritikus helyzeteket, és ezt semmiképpen nem szeretném. Nagyon nehéz néha, és igenis könnyen elborulna az agyam, ha hagynám, de a szép pillanatokból töltekezem. És ezekből is nagyon sok van szerencsére, mert hihetetlenül édes tud lenni az a kis rémes kétéves.