A nyaralásnak soha nem tulajdonítottam különösebben nagy szerepet. Gyerekkoromban egyáltalán nem volt benne részem, de később is luxuskategóriába tartozott nálam, így ha mentünk, jó volt, de ha nem, akkor se estem kétségbe. Szívesen bíbelődök otthon, nézek filmet, elmegyünk moziba, ide-oda, koncertekre, szóval eltelik az idő, és még a lakást is ki lehet pucolni legalább.
Snitt.
Gyerekszületés.
Nincs megállás, a hullámok folyamatosan csapnak össze a fejünk fölött. Az nem létezik, hogy a lakásban rend legyen, kiürüljön a szennyeskosár, legyen étel a hűtőben, és jól érezzük magunkat. Általában egyet választhatunk a felsoroltak közül, de a többi az ilyenkor a vállalhatatlanul kaotikus kategóriába kerül. Hadd ne kelljen bemutatnom a penészedő kéthetes kajamaradékokat a dobozban, a túlcsorduló szennyeshalmot, és a lábunk alatt ropogó, a homokozóból fölcipelt apró porszemcsék okozta kellemetlen érzést.
Tudom – már ezren kioktattak, miszerint „arra van időd, amire szánsz”, és „nekem 8 gyerekem van, mégis ragyog a lakás” – , hogy másoknál ezek a dolgok olajozottan mennek, és könnyedén megbirkóznak az akadályokkal, de én nem. Helyesebben: MI nem.
Durva csaták zajlanak a zárt ajtók mögött. Az egyik sarokban a Kialvatlan Bestia (ez lennék én), a másikban a túlterhelt Megvadult Bika (a kedves férjem). Kétség sem fér hozzá, hogy ez a kettő általában békíthetetlenül feszül egymásnak a ringben, és mindketten előszeretettel teszik fel a kedvenc lemezeiket (mindkettőnknek van néhány, a címekbe inkább nem mennék most bele).
A forgatókönyv általában ugyanaz, valami piszlicsáré semmiség miatt megjegyzést tesz a harc egyik résztvevője, mire a másik felrobbanva rohangál a lakásban fel és alá a lemezeket pakolgatva, mint egy szilaj DJ. A másik sem rest, ő is kiemeli a legütősebb bakelitet, és kész is az egész estés mulatság. Pár napig mindenki heveri a kemény buli fáradalmait, majd újra és újra kibékülnek az ellenfelek, hogy érezzék: mégis csodás ez a család, és a megfelelő társat választották magunk mellé.
De a szabadság első reggelén máris más színben látunk mindent. Mert nem indul a napi rutin. Nem kell a géphez rohanni, hogy jött-e e-mail. Nem kell a kulccsal zörögni, mert indulni kell a kutyával a parkba, majd pedig dolgozni. Nem kell akkor is 6-kor kelni, amikor a gyerek amúgy 8-ig alszik, hogy két órát tudjak dolgozni nyugodtan amíg felkel (a másik kettőt majd délután). Nem kell három óra alatt bevásárolni, kimosni 5 adag ruhát, kiteregetni, megfőzni az ebédet, levinni a kutyát, lemenni a játszótérre, megválaszolni az addig beérkező halaszthatatlan leveleket, elmosogatni, hogy mire a gyerek visszaalszik, már ne kelljen zörögnöm.
A férjemnek pedig nem kell beülnie a 40 fokban az autóban és vezetni egész nap. Nem kell nélkülöznie az imádott családját. Nem kell végighallgatnia, hogy ma is mennyire nehéz volt menedzselni ezt a két csemetét. Nem kell, hogy a nyakába szakadjon az egész család, mondván, hogy „Mostmár csinálj valamit te is!” Nem kell hallgatnia Kialvatlan Bestia sirámait, mert reggeltől estig a családjával lehet, játszhat a kisfiával, ugrathatja a nejét és labdázhat a kutyájával.
Szóval ennek tükrében a következőket nem csináljuk a nyaraláson:
Nem sietünk sehová.
Nem veszekszünk.
Nem dolgozunk.
Nem rakunk fel semmilyen lemezt, maximum a Johnny Cash-t.
Nem mosunk.
Nem nézünk tévét.
Nem idegeskedünk.
Nem csinálunk olyasmit, amihez nincs kedvünk.
A következőket pedig csináljuk a nyaraláson:
Semmitteszünk – amikor csak jólesik. Ha elterveztünk valamilyen programot, de máshoz szottyan kedvünk, akkor azt választjuk.
Strandolunk és pancsolunk – vagy nem.
Sokat nevetünk.
Zenét hallgatunk.
Együtt főzünk és együtt vacsorázunk.
Sok időt töltünk odakint, végre játszunk a kutyánkkal.
Áthívjuk a barátainkat.
Bográcsozunk.
Tüzet rakunk.
Kiülünk miután elaludt a gyerek.
Alszunk, miután elaludt a gyerek.
Filmet nézünk összebújva.
Fagyit eszünk.
Lángosozunk és hamburgerezünk.
Vízipisztolyozunk.
Bicajozunk.
Világot látunk.
Hullámokkal pedig maximum a strandon találkozunk! 🙂