Nagyon sok elvárás fogalmazódik meg az egyes emberben és a társadalomban is arról hogy mit tartunk jó anyának, és ez a történelem során is változik. Valahol azt érzem, hogy soha nem volt akkor elvárás az anyákkal szemben mint most: légy válaszkész, tájékozott a nevelési elvekben, tanulj minél több pedagógiai módszert, ne légy feszült, legyen időd magadra is töltődni, hogy türelmes tudj maradni a gyerekkel, tegyél meg mindent azért, hogy a párkapcsolatotok jól működjön, dolgozz magadon, hogy letedd a transzgenerációs mintákat, találd meg magadat a karrieredben is, hogy ezzel is példát mutassa a gyermekeidnek…
De a legerősebb üzenetek mindig azt érzem, hogy nem “veszítheted el a fejedet” soha, egy percre se, nem lehetsz türelmetlen, fáradt, stresszes, magyarán nem hibázhatsz, mert “traumatizálod” a gyereked.
Ez az az üzenet, ami az egyik legnagyobb kárt okozza. Annyira szomorú hogy szakember kollégától is hallottam már a mondatot, hogy azért ülök a pszichológusnál, hogy a gyerekemnek ne kelljen. Erre mindig azt mondom, hogy rossz motiváció: először is az önismeret mindenkinek jó, másodszor pedig nem várhatjuk el magunktól, hogy hibátlanul neveljünk. Ha a transzgenerációs puttony egy részét le tudjuk tenni, már megkönnyítjük a gyermekünk dolgát: de nem tudjuk mentesíteni magunkat minden hozott mintától. Ha tudatosítani tudjuk, feldolgozni és keretek között tartani, akkor nem ezek fognak minket irányítani. Persze jó ha megpróbálunk mindent letenni, de aki ezen megfeszül, hiszem hogy nagyobb terhet adhat át: a mindig csak tökéletesen szabad csinálni terhét.
Szögezzük le, hogy a trauma nem ugyanaz, mint egy rossz tapasztalat, ami megvisel minket. Többféle traumáról beszélhetünk: alapvető összekötő eleme ezeknek, hogy vagy az egyén élete van veszélyben, vagy tanúja annak, hogy valaki élete veszélyben van. Vannak olyan traumák, melyek egy-egy eseményhez köthetőek, és vannak amelyek hosszan ismétlődő események sorozatai mentén alakulnak: például ilyen az elhanyagolás, a rossz szülői bánásmód. Utóbbi viszont nem egyenlő az egyszeri hibával, melyről a szülőben tudatosul, hogy helytelenül cselekedett, reflektál rá és mindent megtesz, hogy ne forduljon újra elő. Nem relativizálni akarom a nevelési hibák következményeit, mindössze felhívni arra figyelmet hogy a tudatos szülő is hibázik olykor.
Sok nőt kísérek az anyaságában, és nagyon elszomorít engem az, hogy hányan gondolják magukról, hogy rossz szülők, melynek alapja a legtöbbször az, hogy nagyon magasra teszik a lécet, hogy mit jelent jó anyának lenni, amihez gyakorlatilag senki sem tud felérni. Annyira küzdenek, hogy ennek megfeleljenek, hogy teljesen kiégnek az anyaságukban, nem tudják élvezni azt, és sokszor érzik úgy, hogy menekülnének a helyzetből.
Az utóbbi időben több édesanya is elmesélte azt, hogy lehetősége nyílt egy rövid időt távol tölteni a családjától és megeszi a bűntudat azért, mert nem hiányzott neki a gyereke és az otthoni léte. Ahogy leírták, az az érzés fogalmazódott meg a bennük és bennem is, hogy ha tehetnék megszöknének az életükből. Ezek sokszor olyan édesanyák, akik egész életükben arra vágytak, hogy gyermekük legyen, odafigyelve és választ készen nevelik a gyermeküket, de eltűnnek az anyaság során. Mintha semmi nem maradt volna belőlük, az “előző” életükből.
Azt gondolom, hogy természetes az, hogy az embert megváltoztatja az anyaság, és rövid vagy hosszabb időre takarékra teszi saját magát, de egy egészséges élethez ez nem maradhat így. Egy egészséges személyiségnek az egyes identitás részeit integrálni kell: nem lehetünk csak anyák, hiszen vagyunk nők, barátok, valaki gyermekei, feleségek, munkavállalók és még sorolhatnánk. Nem hiszem hogy van ember, aki azt kívánja a gyermekének, hogy egyetlen szerepe legyen az életben. De ha nekik nem ezt kívánjuk, miért nem mutatunk nekik példát?
Azt tapasztalom, hogy ha valaki a gyermekei növekedésével szépen visszahozza a többi személyiség szeletét is, boldogabb lesz a szülői szerepében is. Az ilyen embereknek is szükségük van arra, hogy időnként kilépjenek a gyermekük mellől, bizonyos időt például egy pihenő hétvége formájában külön töltsenek, de nem érzik azt, hogy meg akarnak szökni, vagy nem kapnak levegőt.
Összegezve tehát, mind gyermekeink mind saját magunk szempontjából létszükséges, hogy ne szűküljünk be a szülői szerepbe: amint szükségletét érzi valaki, szép lassan be kell építeni a különböző szerepeit az életébe. Ha “csak” szülők vagyunk, óhatatlanul teljesítményként fogjuk értékelni a viselkedésünket, nyomást helyezve magunkra és a gyermekünkkel való kapcsolatunkra. Ha azt érezzük megszöknénk ebből a szerepből, nem vagyunk rossz szülők, de legyen ez egy intő jel, hogy nem jó a személyes egyensúlyunk.
És nagyon fontos(!), hogy nem mindenkinek ugyanakkora térre van szüksége: van aki kiegyensúlyozott heti pár óra hobbival és van például, aki csak akkor tudja élvezni az anyaságot, ha mellette sikeresnek érzi magát a szakmájában, vagy havonta jár színházba, napi szinten sportol… Nem vagyunk ugyanolyanok, ne ítéljük meg egymást. És magunkat sem!