Elfogult vagyok: imádom a nyarat, kánikula ide, szúnyoginvázió oda, kedvencem a legtöbb napsütést és meleget, vízparti lazulást és tücsökciripelős estét tartogató évszak. Pedig volt olyan nyaram, hogy egyszer se jutottam el strandra, olyan is, mikor rengeteget tanultam – vizsgáztam, vagy épp dolgoztam, terhes voltam, stb. De nekem minden élethelyzetben pár fokkal megdobja a hangulatom a júniustól augusztusig tartó szezon.
Ez a rajongás azonban nem kölcsönös: fehérbőrű lévén nem mindig úgy szeret engem a nap, ahogy az kívánatos és egészséges lenne, ezért igyekszem már az első nyárias napokon megalapozni a színem.
Egyik ilyen napozásom alkalmával lehet, hogy egy kicsit napszúrást kaptam, ugyanis az idei vakációról nagyon idilli látomásom támadt.
Ebben az évben még itthon vagyok a 16 hónapos kisfiammal, és az iskolaszünetben hamarosan 8. és 10. évüket töltő nagyokkal.
Amikor dolgoztunk, az volt a dilemma, hogy hova tegyük a gyerekeket arra a 11 hétre, jó-e a bölcsődei, óvodai, iskolai ügyelet? Be tudjuk-e vonni a nagyszülőket? Mennyi szabadságunk maradt, külön-külön vegyük ki, de akkor mikor leszünk együtt? Vagy fizessük be a gyerekeket különböző napközis táborokba? Sportos, kézműves, néptáncos, Minecraft-os, angolos? Ma már annyiféle lehetőség közül választhatunk, árban pedig határ a csillagos ég… Jogos a kérdés: több gyerek esetén megéri-e egyáltalán dolgoznunk, vagy a fizetésünk java része elmegy a táborokra, ahova azért fizetjük be a gyerekeket, hogy tudjunk dolgozni…
Nálunk idén mindez nem téma, hiszen úgyis itthon vagyok, és végre úgy lesz hosszasan együtt a család, hogy nem karanténban vagyunk.
Szóval felsejlett előttem az idilli kép, hogy milyen csodálatos lesz a nyaraláson, programokon kívül is az itthon töltött vakáció. Reggel sokáig alszunk, együtt reggelizünk a madárcsicsergésben, labdázunk a kertben, aztán ebédet főzök, míg a nagyok játszanak a kicsivel, délutáni szieszta, társasjátékozás békés egyetértésben, jégkrémzabálás hízás nélkül… Ébresztő! Kicsöngettek. Az első szünidei napon fél 7-kor keltett a kicsi, ja, kérem, neki senki nem szólt, hogy többet kellene aludni! (és persze nem is az első ébredése volt aznap)
A nagyok ugyan tovább húzták a lóbőrt, de felkelés után szinte azonnal összevesztek valamin (talán azon, hogy ki öltözik fel hamarabb…). Lehet, hogy csicseregtek a madarak, de abból semmit nem hallottam a nagy ordibálás közepette. Kint olyan hőség és erős UV volt, ami már tényleg az ép elmémet is veszélyeztette az ép bőröm mellett, úgyhogy bemenekültünk. Persze a 4 fal között is mozgalmas az élet, hiszen a kicsi bent is talál magának mászókát, csúszdát és futópályát is a bútorok között, minden pillanatban szemmel kell tartani.
Már az első nap bajban lettem volna, ha minden egyes “unatkozom” felkiáltás után megiszom egy… kávét. Nem tudtak mit kezdeni a hirtelen jött nagy szabadsággal, ismerjük az érzést (nem!), se iskola, se különóra, se házi feladat… Feladatot éppenséggel tudtam volna adni, de ahhoz nem fűlött a foguk. Igen, tudom: hagyjuk unatkozni a gyerekeket, mert akkor fogják kreatívan feltalálni magukat. Néha működik, tényleg nagyon ötletes játékok szoktak ebből kerekedni! De a kreativitás sokféleképpen tud utat törni: hogyan bosszantsuk a testvérünket? – terén is többek között…
Elkezdődött a képernyőidő növelésére irányuló alkudozás is, mire én előálltam ezzel a rettenetes frázissal: “Bezzeg amikor mi apátokkal gyerekek voltunk, nem a TV meg a számítógépes játékok voltak a megoldás arra, ha unatkoztunk…” Mire a fiam: “Anya, mikor ti ennyi idősek voltatok, nem is volt számítógépetek meg TV-tek!” Ebben igaza van, bár TV-nk már volt, de az egyesen csak napi 1 óra volt a gyerekeknek szóló szünidei matiné.
Mondhatjuk, hogy régen minden jobb volt, mert akkor még kint játszottunk egész nap, papíron leveleztünk az osztálytársainkkal a szünetben, napokig, hetekig várva a postást. Értékeltük az évi egy nyaralást a Balatonnál, vagy máshol belföldön, nagyszülőknél vidéken. Nem voltak okos eszközeink, kazettára vettük fel a kedvenc számainkat a rádiós kívánságműsorból. Nem volt annyi program, esemény számba ment egy közös fagyizás, (pedig nem 500 forint volt egy gombóc), vagy otthoni palacsintasütés, amit 30 fokban, klíma nélküli lakásban kell elképzelni.
A boldog nosztalgiához azért hozzátartozik, hogy akkor mi voltunk a gyerekek.
A szüleinknek ugyanennyire stresszes lehetett időzsonglőrködni, megosztani a figyelmüket gyerekek – munka – háztartás között. Ők is sokat aggódtak, ha nem értünk pontosan haza (és még telefon se volt, nem hogy mobil!). Ők is türelmetlenek és idegesek voltak, ha nem fogadtunk szót, egymást nyúztuk, unatkoztunk – mert persze mi is unatkoztunk néha, ez egész biztos.
Csak akkor mi nem láttuk a másik oldalt.
A jó élmények értékéből nem von le, hogy szülőként kevésbé felhőtlen a nyári szünet, el kell fogadni, hogy nem minden napunk alakul idillien. De épp ettől lesz valódi, “Insta filter nélküli”, mert a darázsba lépés, a kedvenc játék eltörés, az ebéd odaégetés, a jégkrém megvonás, a veszekedés éppúgy hozzátartozik.
Ezért mi igyekszünk sok élményt gyűjteni, jót is, rosszat is, az elvárásokat elengedni, a rossz napokat átvészelni, a jókat örökre az emlékezetünkbe vésni.
“Anyaaa, most te is már régóta a laptop előtt ülsz!!! Nézhetünk mesét???”