Azt hiszem végérvényesen és visszafordíthatatlanul megváltozott bennem valami, amikor azon kaptam magam, hogy a 2 és fél éves kisfiammal a játszótérről hazaérve, belepillantottam a táskámba és azon drukkoltam magamban, hogy inkább a pénztárcám tűnjön el, csak ne Sam, a tűzoltó.
Alapvetően nem voltak hatalmas illúzióim, sejtettem, hogy az anyaság jelentős változásokat tartogat az életem több területére nézve, pozitív és negatìv értelemben egyaránt. De akkor elkezdtem rágódni egy gondolaton, ami egy ideje már újra és újra befészkeli magát a fejembe. Mégpedig, hogy a lassan 3 éves otthonlét miként írta át az emberi (elsősorban baráti) kapcsolataimat.
Nem fogok hazudni…jobban, mint gondoltam és egyáltalán nem esett jól. Sőt, kifejezetten sokat tudok tépelődni rajta, hogy vajon én csináltam valamit rosszul?! Vagy másokkal is ez történik?! A gyermekvállalás feltétlen a kapcsolatok újrarendeződésével jár vagy járhat?!
Volt olyan barátom, aki figyelmeztetett erre még az elején, hogy nyilván bizonyos szempontból megváltozik az életem és el fognak tűnni az egymást közt csak “bulizós” barátokként emlegetett személyek. De akkor még azt gondoltam, egyàltalán nem biztos, hogy velem is így lesz. De így lett!
Amikor szépen lassan elkezdtek kikopni azok a kapcsolatok is, amikről azt gondoltam többről szólnak, mint néhány mámoros este és pár jó koncert, akkor az őszintén szólva kicsit földhöz vágott. És nem feltétlenül arról volt szó, hogy nem próbálkoztunk, hanem az egyik ilyen konkrét esetben azt éreztem inkább, hogy kiüresedett a kapcsolat. Hívtuk egymást, többször is, és valahogy mégsem tudtunk beszélgetni, olyan erőltetettnek éreztem (és szerintem ő is). Hiszen nem tudtam érdemben átbeszélni vele a “babás” dolgokat, így inkább sokszor bele sem kezdtem. Azt gondolom, ameddig az ember nem tapasztalja meg az anyaságot, addig nem is feltétlenül hozza lázba például a hozzátáplálás kérdésköre, talán még untatja is kicsit a téma, de ez így van jól. Ő még nem tart ott…egyszerűen eltávolodtak egymástól a világaink.
Az akkoriban még kisbabámmal töltött etetés – altatás – pelenkázás – séta körforgásban valahogy engem sem tüzeltek fel igazán a bulis sztorik.
Összességében nem áll szándékomban – és nem is tudok – világmegváltó konklúziót megfogalmazni, inkább csak azt éreztem, hogy szeretném megosztani nekem mi segített, és hogyan tudtam felülkerekedni ezen az érzelmi sokkon.
Az egèsz akkor kezdődött, amikor rendszeressé váltak a játszótéri látogatásaink, és ennek következményeként egyszer csak észrevettem, hogy megjelent az életemben egy másik kategória, a magamban “gyeses” barátnőkként emlegetett anyuka sorstársak. Bizony, egyszer csak azon kaptam magam, hogy ezekkel a lányokkal/nőkkel most éppen egy cipőben járunk, egy téma körül forognak a mindennapjaink és néha mindannyian magányosnak érezzük magunkat. (És valljuk be a sokszor emlegetett “régi időkhöz” képest pedig aztán igazán elhagyatott tud lenni egy mai anyuka, akinek nincsenek a közelében a mamák, tesók vagy unokatesók. ) Nyilvánvalóan, mint mindenhol itt is sokféle személyiséggel találkozik az ember, akadnak, akik kevésbé vágynak az új ismeretségekre, akadnak, akik kifejezetten intrikusak, de nagyobbrészt az volt a tapasztalatom, hogy többségünk még ebben az időszakban is szomjazik egy kis társasági életre.
Először persze mindenki finoman próbál közeledni a számára szimpatikus anyukához, és végül is mi sem könnyebb a játszótéren, mint az ismerkedés, hiszen máris adott a közös téma. Esetemben a kezdeti visszafogott puhatolózásból pedig hamar előre egyeztetett bandázások lettek. (Volt olyan anyuka is, aki egész konkrétan el is mondta, hogy alapvetően azért járnak a kisfiával mindennap játszótérre, hogy lehetősége legyen felnőtt emberekkel is beszélgetni.) Szóval kerestük egymást, biztattuk a gyerekeinket, hogy játszanak együtt, végül aztán már gyerek nélküli találkozókat is elkezdtünk szervezni. Na meg természetesen nem hagytuk a másikat becsavarodni az éppen dackorszak közepében lévő gyerekével.
Egyszerűen elmondhatatlanul jól esett a lelkemnek. A felismerés, hogy a hétköznapokban nem vagyok teljesen egyedül, egy csapásra helyrebillentette a lelki egyensúlyomat.
Mindenesetre úgy gondolom mázlista az, aki elmondhatja, hogy van egy-két olyan személy az életében, aki az eddigi állomások mindegyikén elkísérte. Szerencsére ilyen barát nekem is jutott. De vannak olyan mérföldkövek, amikor kénytelen vagy átértékelni a társas kapcsolataidat, még akkor is ha az pillanatnyi fájdalommal jár.
Azóta minden új ismeretségre inkább ajándékként tekintek és törekszem arra, hogy kiélvezzem annak minden előnyét. Akkor és ott úgy kell lennie, hogy éppen kölcsönösen támogatni tudjátok egymást.
Nem mondom, hogy azért néha nem esik rosszul a veszteség, de igyekszem már nem bánkódni rajta és megbecsülni azt, amit kaptam.
És, hogy mi lesz a gyeses barátnőkkel, ha hamarosan visszamegyek dolgozni?! Na az egyelőre a jövő zenéje…
J. Edit