Együttalvás szubjektív
Anya mellett vagy az ágyában aludjon a gyerek?
Mielőtt anya lettem, büszkén és nagy hanggal hirdettem az elveimet: nálunk bizony nem lesz együttalvás a gyerekkel, mindenki a maga helyén, ha a világ a feje tetejére áll is. Aztán jött a lányom. Három kiló hatvan dekával, tíz kéz- és tíz lábujjal, három szál láthatatlan hajjal és tucatnyi határozott elvvel – már ami az együttalvást illeti. Mondanom sem kell, kettőnk elképzelései nem voltak olyan harmóniában, mint ahogy azt én megálmodtam.
Terhességem alatt sokaktól megkaptam a figyelmeztetést: addig aludjak, amíg megtehetem, mert anyaként soha többé nem fogok pihenni. Károgásnak, hangos hisztinek tartottam az egészet, és megállíthatatlanul mantráztam magamban, nekem márpedig jó alvó lesz a gyerekem. Szívem mélyén közben féltem, hogy igazuk lesz. Így pedig jól megkaptam az „amitől tartasz, azzal szembe kell nézned” leckét egy borzasztóan rossz alvó gyerek személyében. Egy haloványan kényszeres, alvászavaros anyának ez pedig kőkemény kihívás.
Éjszakai félmaraton
Az egész az éjszakai szoptatásokkal kezdődött. Tündér csemetém, ahogy azt valamelyik nagykönyv megírta, három-négy óránként ébredt korgó gyomorral és még nagyobb hanggal. Eleinte tartotta a kiszámíthatóságot, majd jöttek a másfél-kétóránkénti ébredések, órányi szopizásokkal megszakítva, aminek egészen konkrétan ébren töltött éjszaka lett a vége – részemről. Néhány hétig bírtam csak a kiképzést az elveim mentén haladva, ennyi idő elég volt, hogy belefáradjak az éjszakai félmaratonokba, amiket a kiságy és az én fekhelyem közötti táv lesétálásával rendszeresen megtettem. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a babámmal egymás mellett aludtunk hatalmasat, és olyan békés kipihentséggel köszöntött ránk a hajnal, mint addig még soha. Onnantól kezdve nem pumpáltam magam tovább a dolgon, ha álmos voltam, aludtam. Ha úgy adódott, akkor gyerekkel a hónom alatt.
Szeparációs szorongás, növekedési ugrás, nyavalya tudja, mi
Egy-két hónapnyi viszonylagos pihentető alvás után nálunk is beköszöntött a hajnalban ébredés, mint nem túl szívesen látott vendég. Mindegy volt, hány órát aludt napközben, az is, hogy mikor fektettem; ugyanúgy kelt a madarakkal minden egyes nap, s alig várta, hogy újra a közelemben legyen. Védőnőnél, szakértőknél, interneten, kézikönyvben, barátnőknél kerestem a választ, mi lehet az oka a pirkadatban ébredésnek, de egyöntetű választ nem kaptam. Volt, aki szeparációs szorongással, a külön szobával, más növekedési ugrással magyarázta kicsikém korai kukorékolását, de természetesen a jolly joker megoldás ebben az életszakaszban is a fogzás volt (amit egyébként kiválóan rá lehet húzni a világon minden olyan, gyermekneveléssel kapcsolatos jelenségre, amire más ésszerű magyarázatot nem találunk). Öröm az ürömben, hogy abban az időszakban legalább az együttalvás miatt nem kellett aggódnom, mert nem volt az az isten, mese, ágy vagy cici, ami a hajnali 4-5-kor ébredő lányomat visszaaltatta volna.
A boldog békeidők
A rácsos ágy kiiktatásával beköszöntöttek a boldog békeidők. A leesésgátlóval felszerelt, kézzel készített bútordarabba valami varázsport is belekalapálhatott az ácsmester, mert olyan hatalmasakat aludt benne édes gyöngyöm, hogy sokszor aggódva néztem be a szobába, egyáltalán ott van-e még. (Jó, igaz, ami igaz, azért a rácsos ágy végnapjai is csöndesen teltek, habár ahhoz kellett az együtt elalvás élménye: összebújva merült álomba a „nagy” ágyban, majd áttettük a helyére. Később lassacskán áttértünk a helyszíni altatásra, sikerrel.) A kisasszony azonban nagyon hamar rájött, hogy mostantól szabad a mozgás, aminek eredményeként újra minden reggel hat óra körül üdvözölhettem őt a hálószoba ajtajában.
Hajnali őrjárat
A kellemes ébresztők aztán egyre korábbra tolódtak. Oly annyira, hogy lassacskán hajnali őrjárat lett belőlük. Lépésről lépésre elértünk odáig, hogy már elalvás után pár órával követelte az ölelésemet. Eleinte szigorúan tartottam magam az azóta gondosan meggyászolt elveimhez, és rendíthetetlenül visszasétáltam vele a szobájába, ahol megvártam, míg visszaalszik. Már ha sikerült. Mert legtöbbször világraszóló hiszti lett a kísérlet vége, én pedig kezeimet feltéve megadtam magam: hüppögő, szipogó gyermeket magamhoz ölelve végre aludtunk. Annak ellenére, hogy minden szakértő azt mondta, nem jó ez így. Mert a gyerek irányít, mert az van, amit ő akar, mert nem tanulja meg, kinek hol van a területe, mert életre szóló szokást alakítunk ki így, stb. Sokat dilemmáztam, próbálkoztam is az ő módszereikkel, de a gyerekem mégis, valami miatt álmából felriadva az ölelésemért remegett. Én pedig hosszas tépelődés után úgy döntöttem, megadom neki, amire vágyik. A világ legtermészetesebb dolga lett, hogy ha nem ment a visszaalvás, odabújt mellém. Örülök, hogy megtanulta: biztonságban van, és történhet bármi (a baromi félelmetes, sötét éjszakában), anyára minden körülmények között számíthat. Úgy tűnik, megnyugtatta a dolog, mert hosszú idő után most újra csöndben, békésen végigalussza az éjszakát a saját helyén. Én pedig megtanultam, hogy egy szakértő, pszichológus se lát a gyerekem fejébe, és a kettőnk közötti kapcsolat mélységébe sem. Neki nem a következetesség kellett, hanem én kellettem. Következetesen.
Kőváry Anett
Képek: Pinterest