Nem emlékszem pontosan, hogy mikor, de olyan három évvel ezelőtt a barátnőm boldogan újságolta, hogy sikerült megrendelnie az anyatejből készült gyöngyöt, amire már hónapok óta vágyott. Akkor már a pocakomban tudtam a kisfiamat, de még csak néhány hetes lehetett, nem indult be az az ősi anyai ösztön, ami a születési előtti utolsó hónapokat jellemezte, (és ami azóta is elemi erővel irányítja az életemet), és bevallom őszintén, teljesen ledöbbentem… Anyatejből ékszer? Ez tényleg létezik?! Persze vele örültem, amikor elkészült az charm, de tényleg nem értettem, mi szükség volt rá.
Aztán megérkezett a fiam, és az első perctől kezdve fogakat összeszorítva harcoltam, hogy sikerüljön kizárólagosan szoptatni. Kemény harc volt, eddigi életem egyik legnehezebbje, de sikerült győztesen kikerülni belőle. Huszonnyolc hónapja élem át ezt a csodát, amiért kegyetlenül megküzdöttem. A legszebb pillanatok azok, amikor a pici fiam szopizva álomba szenderül, amikor játék közben hozzábújik a mellemhez, amikor csak úgy megsimogatja és kelekótyán rohan tovább motorozni. Olyan kapocs ez közöttünk, amit még nem tudunk elengedni, se ő, sem én. Sokszor belegondolok, hogy már nem fog még egyszer ennyi ideig szopizni, hogy nemsoká véget ér ez a rengeteg lemondással járó, ámde felejthetetlen időszak.
És szeretném egy gyöngybe zárni, hogy magammal hordhassam örökkön örökké, hogy akkor is legyen belőle egy kis darab, amikor már régen egyetemre fog járni az én édes, pici fiacskám.
Most már értem a barátnőmet, sőt, hálás vagyok neki, hogy megismertetett ezzel az egyedi emlékmegőrzési móddal. Karácsonyra a férjemtől egy olyan gyűrűt kértem, ami anyatejből készül (természetesen a sajátomból) és benne van a kisfiunk első levágott hajtincsének egy darabja.
Ma már szégyellem magam azért, mert valaha is megfordult a fejemben, hogy az anyatej ékszer egy bizarr találmány. Szégyellem, mert most már tudom, hogy mit jelent egy gyermeket a saját testemből táplálni, átadni neki magam teljes szívvel és lélekkel.
Fáj, hogy vége lesz, mert valahogy annyira természetesnek, annyira magától értetődőnek érzem. Ez az életünk rendje, ez csak a kisfiamé és az enyém, és hamarosan elszakad az az elképesztően szoros kötél, ami egymáshoz láncol bennünket.
Az anyatej ékszerrel viszont mindig lesz egy kicsi emlék, ami eszembe juttatja ezeket a csodásan nehéz éveket, azokat a meghitt órákat, azt az édes babaillatot, azoknak a pici ujjaknak a szorítását. Lesz valami kézzel fogható, amire ha ránézek, tudni fogom, hogy mekkora áldozatot követelt tőlem és a férjemtől. Hogy mi tanított meg anyává lenni.
Sokan fujjognak és undorítónak tartják, hogy valaki a saját anyatejéből készült dolgot hordjon, de szerintem ők egyszerűen csak nem tudják, hogy mekkora hatalmas adomány is a szoptatás. Vagy azért, mert eleve nem élték át, vagy azért, mert egyetlen percig sem élvezték, vagy azért, mert hittek a társadalmi normáknak, miszerint az anyatej csak testi táplálék. És nem merték/tudták megtapasztalni , hogy annál valójában sokkal de sokkal több, ami megérdemli, hogy emléket állítsunk neki.