Elmaradhatatlan karácsonyi rituálé: a családi fotózás

Azt hiszem, két és fél év után bátran kijelenthetem, hogy a kisfiam érkezése mindent megváltoztatott. Az életem a feje tetejére állt, teljesen más dolgok kerültek előtérbe, átalakultak a kapcsolataim a családtagokkal, a barátokkal, és úgy egészében: a személyiségem is -szerintem- jobb irányba fejlődött. A prioritások áthelyeződtek, ahogyan nagyon sok anyukatársam mondaná (és fogja is talán kommentben) gúnyosan: “feladtam magam” a gyerekért. Ezt majd egy másik cikkben egyszer kifejtem, most csak azért kanyarítottam errefelé a gondolatmenetet, hogy lássátok, honnan indult az egyik -vigyázat, spoiler!- legnagyobb pálfordulásom: a fiam előtt kirázott a hideg a karácsonyi családi fotóktól! Meg a terhesfotóktól. Meg a csecsemőfotóktól. Meg a családi szülinapi fotóktól.

Amikor egy- egy barátnő vagy ismerős büszkén mutogatta őket, csak feszengve mosolyogtam, és igyekeztem titkolni, hogy mit is gondolok valójában: te jó ég, miért kellenek ezek az erőltetett, “tökéletes” fényképek? Anyuka tipp-topp, full sminkben (egyébként egyáltalán nem sminkeli magát) simogatja a pocakját félmeztelenül, öleli a néhány napos csecsemőt, mintha nem egy hete élte volna át élete egyik legnagyobb erőfeszítést igénylő eseményét, az egyéves pedig kötelezően nyúl bele az első szülinapi tortába. A család természetesen teljes színharmóniában, apuka fapofával feszít a rózsaszín ingben, mert az megy Julcsika szoknyácskájához a legjobban.

Leginkább a karácsonyi képek idegesítettek. Kötelező kellék a műhó, a csillivilli karácsonyfa, a gyerek egy retró szánkón feszít, Rudolf is a kép tartozéka. A kedvencem az volt, amikor az egy fotós által készített képek mindegyikén ugyanazon díszlet között pózol a város összes kiscsaládja.

A tipikus műmosolyokon kívül csak a viccesnek szánt beállításoktól vert jobban a víz. Miért kell ez pont karácsonykor?

Forrás: https://i2-prod.mirror.co.uk/incoming/article4732103.ece/ALTERNATES/s1200/Worst-Christmas-Cards.jpg

Aztán megszületett a kisfiam. A férjemben nem dolgoztak a hormonok, nem szállta meg rózsaszín köd az agyát, nem érzékenyült el minden hülyeségen egy pillanat alatt. Ő továbbra is tartotta magát a stúdiófotó- ellenességhez, és továbbra is nagyokat nevetett a sokszor- valljuk be- félresikerült kötelező karácsonyi képeslapokon.

Bennem viszont elindult valami… Elkezdtek rohanni a napok, a hetek, a hónapok. Rájöttem, hogy a fiam csak egyre nagyobb lesz, és soha többé nem éljük át együtt az ő első karácsonyát. Nem lesz még egy első szülinap, jövő ősszel már nem olyan édes kis babapofival vigyoroghat a falevelek tetején.

Folyamatosan változik, most, kettő és fél évesen már igazi nagyfiú. Nem baba többé.

És igen, bizony rajtam is nyomot hagy az idő vasfoga, hiába kenem magam bőszen szuper ránctalanító krémekkel és járok hajat festetni rendszeresen, bizony már én sem leszek se fiatalabb, se szebb.

És akkor az első hármasban töltött karácsonyunk előtt felhívtam a fotós barátunkat…

A férjem nem örült a dolognak. Kijelentette, hogy ő nem hajlandó összeöltözni velünk, azt veszi fel, amihez aznap éppen kedve van, a házból pedig ki nem teszi a lábát azért, hogy egy fotós stúdióban beüljön az előre bekészített karácsonyfa elé. Kompromisszumot kellett hát kötnöm, mert akkorra bizony teljesen megváltozott a szemléletem a családi karácsonyi fotókról: nálunk készültek el azok a bizonyos fényképek.

Amikor készen lettek, a férjem szája is tátva maradt: hát nem is olyan szörnyűek, mint ahogyan várta. Sőt, másnap bekeretezve hozta haza a kedvencét.

Amikor a fiunk első szülinapja közeledett, már ő kérdezte, hogy ugye csinálunk képeket…

Hogy mi is történt pontosan? Beláttuk, hogy ezek a fotók bizony csodálatos emlékek. A család, aki rajtuk szerepel teljesen komolyan gondolja a beállásokat, a ruhaválasztást, a dekorációt, a sminket, a frizurát, mindent. Mi pedig egészen egyszerűen éretlen idióták voltunk egészen addig, amíg szülőkké nem váltunk, és meg nem tapasztaltuk, hogy a fiunk életének nagy eseményei soha nem fognak megismétlődni. Nevettünk a számunkra vicces képeken, közben pedig nem vettük észre, hogy emlékezetes családi pillanatokat állítottunk pellengérre.

Nem történt semmi visszafordíthatatlan, hiszen világ életemben elég diplomatikus voltam ahhoz, hogy nem bántsak meg senkit egy ilyen butasággal. Nem szóltam be senkinek, nem kellett bocsánatot kérnem. Mégis rosszul érzem magam, hiszen igen csúnya dolog másokat kifigurázni- akár csak gondolatban is.

Nem, továbbra sem fogunk átesni a ló túloldalára. Hogy kinek mi a túloldal, nyilván egyénfüggő, de nálunk például a full sminkes, estélyiruhás fényképek ki vannak zárva. Két dolgot fogadtunk meg: a nagy eseményekről igenis fognak profi fotós által készített képek születni. De csakis olyanok, amelyek igazán minket tükröznek. Ha vamelyikőnk nem érzi sajátjának a koncepciót, akkor nem fogjuk erőltetni. Karácsonyi műhavas képünk biztosan nem lesz, de ez nem azt jelenti, hogy másokat kinevetünk érte. Benőtt a fejünk lágya.

Éljenek a karácsonyi családi fotók!