A modern anyaságot nehéznek találom, úgy érzem, soha nem tudok megfelelni a rám nehezedő elvárásoknak. Mintha tényleg állandóan a gyerekeimmel kellene foglalkoznom – akik egyébként a modern szülőségnek köszönhetően már VALÓBAN IGÉNYLIK IS, hogy állandóan velük foglalkozzam. Ez pedig kérem szépen egy CSAPDA!
Eleinte tetszett a válaszkész nevelés, hogy a gyerek igényeire reagálunk: ha beszél hozzánk, válaszolunk, ha kérdez, akkor megbeszéljük, ha szüksége van valamire akkor megadjuk neki, még ha kicsit várnia is kell. El se tudtam volna képzelni egyébként, hogy másképp közelítsek a gyermekeimhez. Ez teljesen oké is volt, amíg a gyerek 3-4 éves nem lett. De közben már 8, és a válaszkészséget ugyanúgy igényli, a válaszkészséget követelő 3 éves mellett… Én pedig úgy érzem, hogy rohadt nagy öngólt lőttem…
Persze, mondhatjátok, hogy valamit nagyon rosszul értelmeztem. És el is ismerem, hogy tényleg így lehet, de én akkor is azt mondom, hogy ez az új anyukaság, ez a gyerekkel való mániákus foglalkozás sok esetben, és nem csak nálam, visszafelé sült el. És, mivel hozzászoktak az én bogaraim, hogy mindig választ kapnak bármilyen interakciót is intézzenek felém, elvárják, hogy így viselkedjem akkor is, amikor dolgoznom kell, vagy ha éppen beteg vagyok.
Gyerekkorom nyarai
Hát nem! Elegem lett. Végiggondoltam, hogy telt az én gyerekkoromban a nyár. Reggel, amikor felkeltünk, sokszor a szüleink már nem is voltak otthon, mert 3 műszakban dolgoztak a közeli gyárban. Igyekeztek váltásban menni 6-14-ig, aztán 14-22-ig, majd 22-reggel 6ig, de értelemszerűen nem sikerült mindig külön-külön beosztást kapni, ezért volt bizony olyan, hogy egyikük sem volt otthon velünk.
Reggeliztünk, amit sokszor magunknak készítettünk el. Igyekeztünk otthon besegíteni, amiben tudtunk: adtunk enni a jószágoknak, felmostunk, elmosogattunk, esetleg az udvart tettük rendbe. A tévét nem emlékszem, hogy bekapcsoltuk volna, de ugyanez igaz a rádióra is. A legtöbb nyarat emlékeim szerint az utcán töltöttem: a testvéreimmel, szomszédokkal tollasozva, focizva, vagy a könyvtárban voltam éppen verses kötetek vagy valamilyen (pöttyös, vagy csíkos) regény után kutatva. Ezeket aztán otthon persze el is olvastam, a kedvenc verseimből, vagy idézeteimből pedig megtöltöttem egy füzetet. Illetve dolgoztunk. Bizony. Talán negyedik osztályos koromtól keltem nyaranta hajnal 4-5 óra körül, és mentem címerezni, kapálni, vagy bármilyen munkát végezni, ami a közeli földeken adódott. Ez egy iskola által szervezett munkalehetőség volt, így nagy örömömre sikerült egy kis zsebpénzt szereznem, amiből aztán megvehettem a saját ruháimat évkezdésre. A többi napon pedig vagy én mentem át a barátnőimhez, vagy ők jöttek át hozzánk. Akinél volt MTV, azt néztük, vagyis leginkább csak hallgattuk, olvastuk a Bravokat és az IM-okat, beszélgettünk, elbicikliztünk a közeli folyópartra. Nem leste minden lépésünket anyukánk, nem volt GPS-es karóránk, és nem hívta senki a gyámügyet a szüleinkre. Visszagondolva ez a szabadság volt a legédesebb egész gyerekkorunkban.
A gyerekeim nyarai
Ehhez képest a gyerekeim nemhogy nem járnak dolgozni (nyilván még nem is elég nagyok, hozzá), de semmilyen házimunkát sem végeznek. Mesét néznek, kütyüznek, tengenek-lengenek, a kisebb nem tud már mit kitalálni, hogyan rosszalkodhatna, hogy anya vele foglalkozzon a laptopja helyett, a nagy pedig azzal van elfoglalva, hogy minél több időt csikarjon ki a kütyüzéséhez. Emellett medencéznek, hintáznak, trambulinoznak odakint. Jégkrémet kapnak, reggelit, ebédet, tízórait, nasikát, lehet(ne) délután aludni, pihenni, olvasni, rejtvényt fejteni, hadd ne soroljam. A munkaidő lejárta után focizunk, bicajozunk, labdázunk, medencézünk, vagy elmegyünk a közeli strandra – a lényeg, hogy szülőként mindig részesei vagyunk a napjuknak. És ez kinek a hibája? Hát persze hogy az enyém, tudom jól. Úgy érzem, hogy manapság szülőnek lenni azt jelenti, mi vagyunk a képernyőidő őrei, a laktóz- (vagy épp gluténmentes – kinek mi) harapnivalók angyalai, a gyerekek megfigyelésének feketeöves mesterei. El-fá-rad-tam. Ti nem?
Nem mondom, hogy a 60-as években gyereknek lenni annyira mennyei lehetett, de a mi gyerekkorunk azért nem volt rossz, tényleg. De tudjátok mi az igazán jó nyár titka? A GYEREKBARÁTSÁG. Ha a gyereknek van egy vagy esetleg több barátja, akiknek a szülei vannak olyan jófejek, hogy megengedik hogy átmenjenek a gyerekek egymáshoz, nyert ügyed van!
Ugyanazt a szabadságot nem tudjuk nekik biztosítani, mint amiben nekünk volt részünk – más idők járnak. De azért meg lehet próbálni. Írok is az osztálytársak szüleinek…