Irány Olaszország! Barin száll le a gép, majd irány Monopoli a bérelt autóval. Szépen végig alszanak a lurkók a repülőn, mi addig szerelmesen egymás kezét fogva, néha megsimítva, arcunkon bután elterülő mosollyal bámuljuk a felhőket és várjuk a közelgő tenger látványát. A sztyuik olykor-olykor elolvadnak a szépséges alvó gyermekeink látványán, mi ezt enyhe fejbólintással nyugtázzuk, leszállás után mindenki előre enged minket a sorokban és probléma nélkül megérkezünk.
Na igen. Akkor most leírom, hogy is történt mindez a valóságban. Mert természetesen nem pont így.
Mindenképpen szerettünk volna eljutni valamilyen tengerparti helyre, mert Lencsi, a nagylány a maga 2,5 évével már többször látta a tengert és imádta. Imádta a hullámokat, a homokba süppedő lábujjait, a gurgulázó kacagását, amikor arcon csapja a sós víz, meg a kiálló hatalmas pocijának látványát,( erre még kicsit rá is játszik, főleg ha egy kisebb gyermekkel kell eldönteni, ki legyen a falkavezér, ő odaáll pár centire, kidülleszti tetemes hasikáját, lehetőleg úgy, hogy hozzá is érjen a másikhoz-talán még kicsit meg is löki vele- a kis fél méteres pedig veszi a lapot és elfogadja, nem ő lesz aki megmondja, mikor mit játszanak.)
Na jó, lehet, hogy ezeket leginkább én imádom benne, de tuti ami tuti, a tengertől mindannyian lázba jövünk.
Öcsi a maga 10 hónapjával még csak pocimból belülről érezte a tenger hullámainak csapkodását, valamint a hűvös homok simogató érzését, amikor tavaly vele terhesen kiástunk egy jókora lyukat a tengerparton, hogy végre egy kicsit tudjak hasra feküdni és a hátsómat napoztatni. Úgy éreztem tetszik Alexnek, amit belülről tapasztal a tenger morajlását, a homok simogatását illetően, így teli voltam pozitív várakozással.
Gondoltuk, jó lesz ez mindenkinek, irány Olaszország! Barin száll le a gép, majd irány Monopoli a bérelt autóval. Szépen végig alszanak a lurkók a repülőn, mi addig szerelmesen egymás kezét fogva, néha megsimítva, arcunkon bután elterülő mosollyal bámuljuk a felhőket és várjuk a közelgő tenger látványát. A sztyuik olykor-olykor elolvadnak a szépséges alvó gyermekeink látványán, mi ezt enyhe fejbólintással nyugtázzuk, leszállás után mindenki előre enged minket a sorokban és probléma nélkül megérkezünk.
Na igen. Akkor most leírom, hogy is történt mindez a valóságban. Mert természetesen nem pont így. Egy kicsit másképp. Egy kicsit.
Kezdjük a csomagolással. Én köztudottan az utolsó pillanatban szeretek összepakolni, mert akkor az idő nyomásának hatására viszonylag hatékony vagyok. Persze akkor is inkább elviszek plusz öt szoknyát és hat felsőt, mert ne mondja azt nekem senki, hogy előre lehet tudni, melyik nap mihez lesz kedvem, mit -mivel szeretnék majd párosítani. Biztos, ami biztos. Jól van, mióta gyermekek vannak próbálok kevesebb felesleges holmit vinni. Tényleg próbálok. Az is valami.
Mérleg révén órákig tudok mérlegelni, pakolni, és ez őrjítő. Ezért inkább szűk időintervallumot adok magamnak. Ez a munkában is jó volt. Addig nem sok kedvem volt igazán beleásni magam a munkába, amíg nem éreztem azt, hogy kezd ellepni, ilyenkor végre összekaptam magam és a nyomás alatt olyan észvesztő tempóba kapcsoltam, hogy mindent pöpec elvégeztem. Esküszöm, ilyen módon jobb munkát végzek, mert maximálisan összpontosítok, ha időben elkezdem napokkal korábban, az eredmény biztos kevésbé lesz jó. Ilyen típus vagyok, ez van. Üzenem azoknak, akik szerint kapkodva, gyorsan nem lehet jó eredményt elérni, hogy tévednek.
Tehát reggel gyorsan összepakoltam magamnak, közben Szerelmem, aki egyben a férjem is hál istennek, a gyerkőcöknek is összepakolt mindent, ezzel semmi gond nem volt. Főleg, ha összehasonlítom magunkat a szomszédokkal, akik tegnap dél óta pakolnak a kocsijukba, elvileg hajnal 4-kor indultak volna el, de nem, még mindig pakolnak, most nézem, délelőtt 11 van. Hát így is lehet, ezek szerint. Más kérdés, ha még egy fél napot húzzák, szerintem már nem is érdemes elindulni, ezt talán nem említem meg nekik, hátha máskor is megkérjük őket, hogy locsolják a növényeinket a távollétünk alatt.
Férjecske,hipp-hopp ügyesen berámolt mindent a kocsiba, simán elfértünk. Most akkor mégis vihetek plusz pár cipőt és felsőt? Hosszas mérlegelés után jobbnak láttam ezt a kérdést magamba fojtani. Irány a reptér, a gyermekeket bármi áron ébren kell tartani, ez a szent cél, ennek rendelünk alá mindent az úton. Ha kell, ordítva énekeljük Halász Jucit, vagy majomkodunk végig az úton, vagy tömöm őket százféle keksszel, mert nem aludhatunk el. Ezt nem kell ecsetelnem, ezt minden kisgyermekes szülő ismeri. Csodálatos humorérzékkel megáldott gyermekek ilyenkor persze az ordító zene mellett, kekszet csámcsogva és másik kézzel a tesó haját húzogatva is gond nélkül bealszanak. Általában. De nem most! Hála ég, most ébren maradtak, az utazás jól kezdődik!
Prrrrrr, kicsit előre tekerek, mert igazából a repülésig semmi érdemleges nem történt. Beszállunk, anya legbelülre, utána libasorban apafej (aki még azt is benyeli, hogy lábait különböző egyébként nem hajló szögekben kell behajlítania, hogy elférjen), majd Lencsi zárja a sort. Ő úgyis mindenkivel kokettál, jó helye lesz a folyosó mellett. A két évesnél kisebbnek még nincs külön helye, így Őt bekészítem szopó pozícióba az ölembe, a zsilipeket pedig akkor nyitom ki, amikor elkezdünk felszállni, hogy a nyomáskülönbséget a folyamatos nyeléssel kiegyenlítse a zseniális ösztönökkel megáldott gyermek, aki természetesen önmagában is zseniális. A gyermek, legyen Alex, ha már ez a valódi neve is, persze nem alszik el. Mármint elaludna, ha Lencsi nem kezdene el alvás pózba helyezkedve apa meséjét hallgatva több helyet követelni magának és ezt ütemes rugdosással jelezvén öcskösnek. Hát persze hogy végül senki sem alszik egy percet sem. Sebaj, majd a kocsiban, hisz a remény szintén velünk utazik ezen a kalandos túrán.
Hulla fáradtan kiérünk a repülőből, a csomagokat is megleljük a szalagon. Ekkorra már Lencsi a földön kúszva tudja csak elviselni a fáradtságot, de ez számomra érthető és elfogadható, vajon a másik 86 utasnak miért nem?! Mindegy, az elszörnyedt arcokat nem veszem észre, csak azért sem fogadom a lesújtó tekinteteket.
Férjem bevállalja az önmagát felmosó rongynak képzelő Lencsi őrzését, addig én kis szusszanáshoz jutva elindulok gurulós kocsit szerezni, amire rá tudjuk pakolni a pakkokat. Öt percembe telik a 10 EUR bankjegyet felváltatni, mert persze van erre automata, de én először is nem beszélek olaszul, másodszor is jó magyarhoz mérten gondoltam megoldom okosba’ és a magyar százast dugdostam a kocsiba, hátha ez is jó lesz. Hát nem volt. Férjem vöröslő, lányom liluló fejét látva a folyamatos fegyelmezéstől, gondoltam jobb lesz sietni! Miután megtaláltam az e célból kialakított váltó automatát, mely pontosan a guruló kocsik mellett helyezkedett el- ki gondolta volna- kezemben az apróval vettem észre, hogy a legközelebb álló kocsit nem tolták vissza a többihez, így az minden macera és dugdosás nélkül elvihető. Ok, no comment, ekkorra már más is fáradt lett volna.
Persze a bérelt autókig vezető negyedórás úton- számoltam-négyszer esett le az összes bőrönd a kocsiról, mert Gábor (a férj) az első hívó szóra, ami így hangzik Lencsitől: „nyakamra!” ,de minden előzetes várakozást félresöpörve nem arra utal, hogy „gyere apa, fáradt lehetsz, ugorj a nyakamra, viszlek egy kicsit”, hanem arra felszólítás, hogy apa egyből vegye fel a nyakába Lencsit, ha lehet most azonnal. Gábor kapva kap az alkalmon és szerelmes apához méltóan felkapja a mini bestiát. Ennek következtében egy keze marad a bőrönddel teli kocsit tolnia és innentől mindenki képzeletére bízom, hogyan is zuhantak szanaszét a csomagok minden egyes irányváltásnál vagy egyenesben maradásnál. Persze én is segíthettem volna többet, de rám volt kötve Alex és összességében így viccesebb volt!
Megleltük a kocsi kölcsönzőt, ahol laza olasz stílusban közölték, hogy a korábban megállapodott és leelőlegezett két babaülés helyett csak egyet tudnak adni. Én meg két pofon helyett négyet is tudok adni, gondoltam. Mégis mit csináljunk a másik gyermekkel, akit a normál biztonsági öv szimplán megfojtott volna?! A pofozkodáshoz melegem volt, így egyéb megoldás után kutattunk. Férjemet elöntötte magyar vére, gondolta ő „kölcsönvesz” egyet, ugyanis a többi kölcsönzőknél simán ki voltak pakolva a bódék mellett a földön a babaülések. Nem sokkal később visszatért lenyugodva, hogy valami mást kell kitaláljunk.
Találékony feleség révén arra jutottam, hogy ha szimplán elvenni nem szeretnénk egyet, próbáljuk kikölcsönözni. Megálltunk, bementünk, legelkeseredettebb arckifejezést magunkra öltöttük, hogy akár felárat is fizetünk, és tudjuk, hogy nem tőlük van az autó bérelve, de adják nekünk kölcsön valamelyik babaülést, különben addig egy tapodtat sem mozdulunk innen. Igen-igen , ezt mind kézjelekkel és angolul. Hihetetlen! Vigyék (mutatta). Ez volt a válasz. Semmi egyéb! Válasszunk egyet és vigyük el! Nem kellett semmit fizetni, ingyen odaadták.
Ez az ellentmondás, hogy kifizetjük, leokézzák, majd vállat rándítva mégsem kapunk, a másik meg minden macera nélkül ingyen ad egy babaülést, még papírozni sem óhajtja a műveletet,hát ez az ellentmondás volt a legszerethetőbb az olaszokban, legalábbis számunkra!
Ezután a két pöcök az odavezető úton szépen és előírás szerint bealudt, majd hamarosan megérkeztünk a szállásra. Ez egy olasz lakás volt (Airbnb jellegű oldalról) és a házigazdák barátságosan fogadtak minket. Lelkesen olaszul meséltek mindent, és miután elmondtuk, hogy nem beszélünk olaszul csak angolul, az után ugyanolyan lelkesen folytatták, természetesen olaszul. Mondjuk az, hogy Gábor ezt gyönyörű olasz akcentussal, olaszul mondja el, ezt az egy mondatot betanulva, az lehet kicsit félrevezető is szerintem, bár ebben még nem sikerült közös nevezőre jutnunk. A gyermekeink felébredtek, ahogy leparkoltunk és a pici ugye még nem jár, így ő ezért volt mezítláb, a nagy pedig szeretettel lerugdossa a cipőit a kocsiban, így mezítlábasan elkezdtek huncutkodni a lakásban. Ekkor megkérdezte ijedten a házigazda, hogy honnan is jöttünk, gondolom valami balkán országra tippelt és esküszöm, azt hitte a gyerekek egyáltalán nem hordanak cipőt. (Mint amikor Amerikában az egyetemen megkérdezték a csapattársaim, hogy mi még lovon járunk-e,egy másik alkalommal, hogy nálunk is van-e tojás, a születésnapomon pedig elvittek egy bevásárlóközpontba,hogy csodát lássak, hisz nálunk ilyen úgy sincs. Ok-ok, ez 15 éve volt, azóta biztos más a helyzet). Visszakanyarodva a házigazdához, aki előkapott sebtében egy lepedőt, ráborította az ülőgarnitúrára és mutogatta, hogy csak azzal együtt használhatjuk a koszos mezítlábainkkal. Persze-persze, úgy lesz. Grazie.
A lakással nem volt nagy gond, kicsit koszos volt a szőnyeg, ami belepte az egész nagyszobát és ez egy kúszó gyermeknél nem nagy öröm, de úgy gondolom, ennyi belefér, mégis csak nyaralunk, feleslegesen nem idegeskedünk.
A következő részben olvashatjátok, hogyan is zajlott a nyaralásunk egy átlagos napja.
Kalovits Csilla
Forrás: http://chilliszosz.blog.hu/