Az egészség a legdrágább kincs, mondta az egyszeri lány, akinek nem voltak rejtett aranytartalékai, avagy mi történik akkor ha állami betegellátásban gondoskodnak a te jobbulásodról.
Az egészség a legdrágább kincs, mondta az egyszeri lány, akinek nem voltak rejtett aranytartalékai, avagy mi történik akkor ha állami betegellátásban gondoskodnak a te jobbulásodról.
Bár ez igen indiszkrét téma, azért én nem félek elmesélni, hogy alkatilag olyan vagyok, aki átlag fél évenként nőgyógyászati kezelésre szorul.
Természetesen nem az egyszerűbb fajtából, hanem a görcsölve belázasodó, a dokihoz általában már remegve, izzadva eljutó típusból.
5 éve, mikor először volt szerencsém eme gyönyörben, valószínűleg fel sem tűnt, hogy valami nem klappol a rendszerben, de most – nyilván mert olyan rendkívül kipihent és feltöltődött vagyok – fél éven belül kétszer is bejelentés nélkül óhajtottam az orvos színe elé járulni, és szemet szúrt egy-két apróság.
Áprilisban, elvánszorogtam a körzetihez, és a pultnál szépen jeleztem igényemet egy orvosra, mikor is közölte a srác, hogy megkérdi a mélyen tisztelt főorvos urat, hogy szíveskedik-e fogadni.
Ha nem lettem volna amúgy is szarul, vélhetően össze is szarom magam a gyönyörtől, hogy mint a Hiltonban bazzeg, nem fogad ám csak ÚGY az ügyeletes orvos.
Kérdeztette is rögtön, hogy voltam-e a háziorvosnál. Tekintettel a péntek délutánra, meg hogy hétfő reggelig nem rendel és egyébként is b+ nem köhögés miatt jöttem, kérettem engedélyt meghunyászkodni és bebocsátást nyerni kényelmetlen vizsgáló asztalára.
Biztos pofákat vágott, meg gondolta jól megszívat, ha már és teljesen indokolatlanul 67 percig várakoztatott, hogy megállapítsa
1. ad 1 miért nem jöttem hamarabb – (értem én a tréfát)
2. ad 2 jó hogy fáj, mert nem jöttem hamarabb
3. ad 3 legközelebb hozzak beutalót – szólok is a méhemnek, hogy idült bajait igyekezzen az időponfoglalás 8-10 hetes procedúrájához igazítani.
Kaptam gyógyszert, amitől nem, de két héten belül jobban lettem. Mondhatni minden ment a maga útján.
Aztán múlt héten szerdán, éreztem, hogy valami megint nem klappol, de nem volt vészes, így rá sem rántottam a dologra.
Csütörtökön aztán, derült égből a villamcsapás módjára a korábban érezni vélt görcs, olyan fájdalomba durrant át, hogy konkrétan ülve kezdtem el sírni a kíntól. Szégyen, nem szégyen, szedtem a sátorfámat és már robogtam is férjemnek hála a dokihoz, mert kb. alig tudtam magamról.
Történetesen nem az a doki rendelt, akihez járok, de kb. egyáltalán nem érdekelt, hisz segítség szempontjából teljesen irreleváns, hogy ki lát el, lényeg, hogy szakszerű legyen a megoldás.
Érdekes módon, simán beengedtek s csakhamar az ismeretlen orvos színe elé járulhattam panaszommal.
Három kérdése volt csupán
1. Háziorvos látta-e?
2. Sebésznél volt-e?
3. Miből gondolta, hogy ide kell jönnie?
Na most. Én nyilván nem vagyok orvos. Felnőtt fejjel már kezdem megszokni, hogy komplett diagnózissal bemenni az orvoshoz, a szakember szempontjából pofátlanság, mert hát honnan tudhatnám én földi halandó, hol vagyon a méhem, gyomrom, tüdőm, nem vagyok én erről felvilágosítva. De erre mégis mi a retkes oroszlán picsáját lehet mondani úgy konkrétan?
„Teccik tudni, naccságos doktor úr ha nem haragszik, meg merem kockáztatni, hogy 29 év alatt már sejtem, hogy alhasi fájdalom realizálás esetén nekem mi a tököm fáj – ja az nem – ha szabad alássan…” vagy mit?????
Ha lenne betegség totó én 99%-ban nyertes lennék, de ezt valahogy apró betűvel kellene írnom, mert nem biggyesztettem két mássalhangzót a nevem elé.
És most marha nagy tisztelet MINDEN kivételnek, de ez, ez valami borzalom.
Zárásként elmondom. Nem tévedtem. Antibiotikumot kaptam, köszönöm még nem vagyok jól, de leszek.
Demeter Zsu