Vannak könyvek, amelyeket nehéz elengedni. Amelyek úgy simulnak a lelkünkhöz, mint egy ismerős érintés – finoman, csendesen, de határozottan. Melissa Da Costa regénye, Az ég minden kékje épp ilyen. Nem harsány, nem látványos, de annál mélyebb. És ha egyszer beengeded, nem enged el könnyen.
A történet főhőse Émile, egy huszonhat éves fiatalember, akinek az élete hirtelen és visszafordíthatatlanul megváltozik: fiatalkori Alzheimer-kórt diagnosztizálnak nála. Néhány éve maradt csupán. Nem szeretné kórházak falai között, kezelésekre járva tölteni ezt az időt. Úgy dönt, elindul. Egy lakóautóval. El, messze mindentől – de nem egyedül.
Társat keres az úthoz, és így találkozik Joanne-nal, egy különös, zárkózott lánnyal, aki elfogadja a meghívást. Kettejük kapcsolata nem klasszikus szerelem, és nem is klasszikus barátság. Inkább egyfajta társ-lét, amelyben szavak nélkül is sok minden elmondódik.
Ahogy haladnak előre az országutakon, hegyeken és tengerpartokon át, közben belső utazáson is részt vesznek. Joanne múltja lassan kibontakozik, Émile jövője pedig egyre bizonytalanabbá válik. Mégis van valami megnyugtató abban, ahogyan ez a két sebzett ember egymás mellett halad – nem sietve, nem akarva megváltoztatni egymást, csak jelen lenni.
Anyaként olvasva ez a könyv mélyen megérintett. Talán azért, mert az idő kérdése – hogy mennyi van belőle, és mire fordítjuk – a mindennapjaink része. Talán azért, mert gyakran vágyunk arra, hogy valaki csak jelen legyen mellettünk, szavak nélkül. És talán azért is, mert látni, hogyan lehet szépen, méltósággal élni még akkor is, ha tudjuk: nem lesz hosszú – valahol megnyugvást ad.
Ez a regény csendes. Nem a drámával hat, hanem a finomságával. A természeti képei, a lassan bontakozó kapcsolatok, a szereplők fájdalmai és örömei mind-mind úgy vannak jelen, ahogy az életben is – nem tökéletesen, de őszintén.
Az ég minden kékje nem ad válaszokat, nem gyógyít meg, de segít elgondolkodni. Arról, hogy mit jelent jelen lenni. Hogy mit viszünk magunkkal. És hogy talán a legfontosabb mégiscsak az, hogy valaki mellettünk legyen – akkor is, ha nincs mit mondani.
Ajánlom minden anyukának, aki szeretne egy kicsit megállni, befelé figyelni, és átengedni magát egy olyan történetnek, ami nem feledteti a hétköznapokat – hanem épp azok értékére emlékeztet.