Mindenkinek volt egy Erika nénije? Szerencsére nem, de egy közösségi oldalon megjelent posztomnak komoly visszhangja lett, és meglepően sokan írták le negatív vagy pozitív tapasztalataikat.
Sok nézőpontból lehet – és érdemes – a filmről beszélni, engem az az aspektusa fogott meg, hogy vajon mások is volt-e áldozatai tanári visszaélésnek, megaláztatásnak? Egykori technika tanárom már 10 évesen egyértelművé tette, hogy genetikailag alkalmatlan vagyok bármilyen kétkezi-barkácsolós munkára. Szerencsére a szüleim megvoltak az alumínium szalvétatartó nélkül is, később meg az IKEA visszaadta a hitemet. Amikor elsőben az egyik órán bepisiltem, mivel nem mertem szólni, hogy ki kell mennem, az egész osztály előtt a tanári asztalnál kellett pucérra vetkőznöm és átöltöznöm a tornadresszembe. Annyira megalázó volt, hogy ma is háromszor töröltem ki ezt a mondatot. Emellett a táborokból a szülőknek írt, de soha meg nem érkezett levelek, az órai beszégetés miatti tockosok az általános iskolában igazán eltörpülnek.
Mindezt megírtam ma egy posztban és hihetetlen sok történet zúdult az üzenőfalamra, a filmbéli történettel teljesen azonos megaláztatás (te inkább ne énekelj hangosan!), beszédhiba kifigurázása (lányom, te még a saját nevedet sem tudod rendesen kiejteni!), az egész osztálynak beírt egyes, a férfi tesitanár a lányöltözőben, sorolhatnám. Meglepő volt, hogy hány hasonló történet van a múltunkban, nekünk, akik a 80-as, 90-es években voltunk általános iskolások. A legtöbb eset maradt közöttünk, gyerekek között. Fel sem merült, hogy elmondjuk a szüleinknek, főleg nem a tanároknak. Akit megaláznak, az bűnösnek érezheti magát, márpedig ki akart azzal hazamenni, hogy ő ma „rossz volt”. Hozzájárul ehhez az akkor általánosan elterjedt poroszos nevelés, a kevésbé tudatos szülői hozzáállás, és hogy ritkán láthattunk olyan mintát, ahol bárki is kiállt a maga igazáért.
Próbáltam ezt a gyerekkorunk sajátos időszakával, légkörével magyarázni, de zúdultak napjaink történetei is. Ahol még mindig bevett szokás az 1-es egy otthon hagyott füzetért, sőt, ma nem először hallottam olyat, hogy a tanár az osztállyal kézfeltartással megszavaztatta, hogy akarják-e, hogy valamelyik gyerek továbbra is az osztályba járjon.
Nagyon egyéni, hogy egy-egy ilyen helyzetet a gyerek és később a felnőtt hogyan dolgoz fel. Van, aki fel sem veszi, van, aki évekkel később is fájdalmasan, indulatosan idézi fel az emlékeket. Azt gondolom, egy ilyen visszatekintésnek csak akkor lehet értelme, ha azt a továbblépés vagy a változtatás szándékával tesszük. Azzal az elhatározással, hogy hasonló helyzetben kiállunk magunkért, másokért, és a gyerekeinket is ennek megfelelően neveljük. Nem csak mi, MINDENKI!
Jöjjenek hát a ti történeteitek, névvel, név nélkül, esetleg a történet utóéletével!