A fiam nő, növöget szépen, és el kell ismernem, csak az elmúlt néhány hónapban sikerült igazán közös hullámhosszra kerülnünk. Hogy ez a gyerek növekvő szeparációs szorongásának, vagy az én belenyugvó rezignáltságomnak köszönhető-e – nem tudom. De talán nem is ez a fontos, hanem hogy végre jól tudunk működni egy csapatban.
Bevallom, az első 7-8 hónapot kitörölném az emlékezetemből – vagy várjunk csak! De hisz’ már alig emlékszem. Az biztos, hogy délután 3-4 órakor kezdődött a sírás, úgy este 7-8-9-ig? Már nem is tudom. De a kétségbeesett, fájdalomtól eltorzult kis arcot soha nem fogom elfelejteni. Ahogyan a marcangoló érzést sem: nem tudok rajta segíteni.
Teltek-múltak a hetek, a hónapok, és én vártam, hogy jobb és könnyebb legyen, bár mindenki az ellenkezőjével riogatott. És csodák csodája: egyre jobb, és könnyebb lett minden! Mára pedig kifejezetten élvezetes az együtt töltött idő.
És hogy mi mindent tanultam 18 hónap alatt?
Elfogadást.
Elfogadtam, hogy az én fiam olyan, amilyen. Nem produkálja az orvosok, védőnők és ismerősök által „elvárt” viselkedést, a szokásos attrakciókat és követelményeket.
Mondhatnám, igazi anarchista – szarik az elvárásokra. Önfejűen, a saját tempójában halad mindennel. Nem forgott, nem mászott, nem állt fel, nem lépdelt „időre” – de mégis végighaladt a fejlődési lépcsőkön. Már csak az utolsó, az önálló állás és séta várat magára, de kivárjuk ezt is, mint a többit.
Nem eszik szépen, mint a legtöbb gyerek, válogat, hajigál, túr és köpköd. Mondhatnád, hogy persze, miért nem nevelem meg, hogy fog így viselkedni. Meg különben is határokat kell állítani…
Szerintem elsősorban játszania kell. Ismerkednie a világgal. Mi történik, ha szétnyomom? Mi történik, ha a kezemmel megkavarom? Jé! Ki tudom borítani – milyen erős vagyok, látod, anya?
Én ezt látom és hallom, amikor evés közben játszik, és eszem ágában sincs megnevelni, rászólni és elvenni a kedvét a felfedezéstől. Mosolygok, és együtt játszunk hamarosan – ő etet engem, én etetem őt, fülig ér a szánk.
Az én fiam nem alszik el egyedül. Nincs „rongyija” se kis plüss barátja, nincsen cumija és semmi egyéb pótszere, amivel elringatná magát. Én vagyok mellette.
Nem alussza át az éjszakát. Meg lehet szokni az éjjeli ébredéseket, és felér egy wellness hétvégével, ha csak egyszer, vagy kétszer kell felkelni az éjszaka folyamán. Én pedig nem nézem már az órát, nem számolom hanyadjára kanalazom fel a matrac aljáról, hogy hányszor hallom a dübbenő hangot, amikor legurul, mert muszáj még egyet fordulnia álmában.
Nem mérem az időt, hogy hány óra telt el az evések között és nem számolom, hogy hány szelet sonkát, mennyi banánt vagy hány kocka kenyeret evett meg. Már nem izgulok, mert nem megy a brokkoli, hanem helyette is csak tészta és tarhonya.
Már nem érdekel, hogy megdöbbent arccal néznek rám, hogy még mindig szoptatok. Egyesek szerint minek? Hiszen már nagyfiú! Szerintem meg még egészen kicsike.
Nem tudom, hogy az együtt töltött idő, az elfogadás és a belenyugvás hozta-e meg ezt a harmóniát, vagy a titokzatos 35. életév eljövetele tartogat még egyéb világmegváltó gondolatokat a számomra. De akárhogy is, végre hazaértem és otthonra talált bennem az érzés is: anyának lenni jó!