Quantcast
Kezdőlap Ti írtátok... Mondások, amiket felejtsünk már el!

Mondások, amiket felejtsünk már el!

Pöttyöslabda

Vannak ezek a frappánsan hangzó, közhelyes, szállóigévé vált mondások, amelyek a legtöbb embernél leverik a biztosítékot, legalábbis nálam biztos, ha nem is közvetlenül kapom, csak egy távoli beszélgetésből hallom, vagy olvasom valahol.

Szülőként leginkább a „Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond” – ősi bölcsesség irritál, több okból is. Az egyik, hogy ne tegyen már senki egyenlőségjelet a gyerek és a gond fogalma közé, még akkor se, ha egyértelműen nehézségekkel, kihívásokkal, lemondással jár is a gyerekvállalás, ez azért elég sarkított és egyoldalú megközelítés.

A másik, hogy nem is értek egyet ezzel, bár nem teljesen vagyok hiteles ennek megítélésében, mivel a nagyobbik gyerekem is még csak 7 éves lesz… De azt már tudom, mi a különbség egy újszülött és egy hatéves között a „gondot jelentési skálán”. És nem mondanám, hogy egyenes arányosságot látok a gyermek életkora és az úgy nevezett gondok nagysága között. Sőt, hajlok afelé, hogy nagyobb megpróbáltatás egy kisbaba születése, az egész életritmusunk megváltoztatása, a kezdeti állandó kialvatlanság, az újszülött gondozása körüli bizonytalanságok – az azt megelőző életszakaszhoz képest, mint a kisbabás-kisgyerekes szülőből nagyobb gyerekeket, kamaszokat nevelővé válás. Az előbbi sokkal élesebb váltás, mint a gyereknevelés útján való nem zökkenőmentes, de folyamatos és fokozatos előrehaladás. A gyerekünkkel együtt fejlődünk és növünk fel mi is egyre inkább a szülői feladatokhoz, míg egy kisbaba érkezése hirtelen borítja fel addigi életvitelünket. A gyermekünk személyiségét van jó néhány évünk megismerni és formálni is, mielőtt kamaszodni kezdene és magával hozná a „nagy gondokat”. Az, hogy egyre önállóbb és öntudatosabb, együtt jár azzal is, hogy megtanulunk vele kommunikálni, és nem egy magatehetetlen emberkéről gondoskodunk.

Másrészt úgy gondolom, hogy minden életkorban vannak nehézségek, és szülőként mindig az aktuális tűnik a legkomolyabb kihívásnak, hiszen azzal kell éppen akkor szembenéznünk, és olyankor az vigasztal legkevésbé, hogy később még nehezebb lesz.

Ráadásul nem minden gyerek egyforma, van, aki kezdettől jól alszik, és olyan is, aki élete legkeményebb időszakában részesíti odaadó szüleit a folyamatos éjszakázásokkal. Amikor a kisfiam hasfájós baba volt, megoldhatatlannak tűnő kihívást jelentett enyhíteni ezen, és eszembe se jutott, mennyivel nehezebb lesz majd mondjuk 3-4 éves korában szobatisztaságra szoktatni. Pedig az is megedzette a türelmünket és a kreativitásunkat. Visszatekintve persze lehetett volna kevesebbet is görcsölni rajta, hiszen megoldódott, de akkor és ott még nem láttuk, hogy ezen is túlleszünk – és azt sem, hogy lesznek még ennél nagyobb gondjaink is.

Amivel lehet még csökkenteni ennek a mondásnak a népszerűségét, az a szándék, ami kimondatja. Mivel általában nem a kisbabások mondják ezt, felnézve a nagyobb gyerekeket nevelő szülőkre, hanem fordítva, a tapasztalt szülők felejtik el, hogy ők is így kezdték, és degradálják sorstársaik nehézségeit. „Ó, hát azt hiszitek, hogy ez gond?! Majd meglátjátok, hogy ennél sokkal fontosabb problémáitok lesznek később.” Ezt én nem tudom megérteni, miért kell ilyen fellengzősen leszólni azokat, akik kellő komolysággal és felelősséggel állnak bele az adott helyzetben előttük álló feladatok megoldásába.

Bezzeg az én időmben…!” – kontrázna rá erre egy idősebb, így nyilvánvalóan bölcsebb véleményvezér, és érezzük, hogy az így kezdődő mondatokból se árad túl sok jóindulat. Mégis gyakran megkapjuk szülőként, hogy régen nem voltak így elkényeztetve a gyerekek, kaptak rendes nevelést, most meg csak leültetik őket a tévé elé, vagy kezükbe nyomják az okostelefont… Itt már azért el lehetne gondolkodni azon, hogy a felmagasztalt régi időkben még nem is álltak rendelkezésre ezek az eszközök, azt meg senki sem állíthatja teljes bizonyossággal, hogy a nagyanyáink nagyanyái nem használták volna ugyanúgy, ha lehetőségük lett volna. Örülnék neki, ha az én gyerekeim is a téren fociznának, vagy az utcán bicikliznének a szomszéd srácokkal, míg én megfőzöm a vasárnapi ebédet, de ma már sajnos nem olyan a közbiztonság.

És hogy jobb volt-e az ő idejükben, vagy sem, lemérhető azon, mennyire boldog generáció nőtt fel az akkori gyerekekből, a mostanit pedig még nem látjuk, milyen lesz. Ezért nem látom értelmét ennek az összehasonlítgatásnak, mert csak egy-egy részletet ragadnak ki, ahol szembetűnő a különbség, de azt nem ismerik fel, hogy minden más is megváltozott azóta.

A legdurvábbak pedig a „Minek neki gyerek” – felütésű mondatok, amik bizonyos szélsőséges esetekben, elismerem, helyénvalóak lehetnek, de annál sokkal többször hangoznak el felszínes ítélkezésből. Mert ha egy apa szigorúan szól a boltban hisztiző gyerekére, vagy egy anya elmegy szórakozni, vannak, akik egyből megbélyegzik, hogy minek vállalt gyereket. Persze sokkal egyszerűbb ennyivel leírni egy szülőt, mint megpróbálni a dolgok mögé látni, és nemcsak néhány helyzet alapján megítélni, hanem a teljes képet nézni. Hiszek abban, hogy mi már egy elfogadóbb szemléletet adunk át a gyerekeinknek, és ezek a mondatok idővel feledésbe merülnek.

Ez is tetszeni fog