Az Úr harmadik évezredében járunk. Anyuka és én pedig majdnem jegyben. Ez a majdnem, valljuk be őszintén sok szituációban igen kevés. Én például majdnem megúsztam az apaságot! De szerencsére nem így történt.
A tyúk vagy a tojás dilemmája, nálunk egy pillanatra sem volt kérdéses. Előbb fogant meg leendő örökösünk, mint fejünkben a gondolat. Sikeresnek bizonyult a sejtcserés támadás. Megboldogult szingli létem percei, meg voltak számlálva. Elkönyveltem az eredményt, 1-0 a fajfenntartás javára. A retinámba égett a pillanat, amikor megkaptam az ajándékot. Érdemes megnézni Mona Lisa mosolyát. Na pont olyan volt az enyém is. Akár egy reprodukció. A kisugárzásom is ugyanolyan nőies. A hármas metró alá esett ember mosolya őszintébbnek tűnhet, mint az enyém akkor. Felkészületlenül ért a hüvelyi UH eredmény a petezsákról. Ilyesmit az ember csak a reklámokból ismer, de azt sem egy mondatban. Hasi UH a kórházban, hüvelygomba a szomszédban, hálózsák a Decathlonban. Ez így együtt sok(k) volt nekem. Zsigereimben éreztem – akár a Titanic kapitánya – ez még csak a jéghegy csúcsa. Kezembe vettem a leletet, majd a fény felé tartva próbáltam más diagnózist felállítani. De olyannyira nehéznek bizonyult, mint Soros Gyuri bácsit tetten érni antiszemitizmuson. Egyszerűbb mutatvány, légifelvételről elolvasni a Budapesti Állatkert bronz kisplasztikáin a Braille írást. Hárman ültünk a piciny lakás egyetlen kanapéján. Anyuka, én, és a csend. Plusz a petezsák. Egyikünk nagyon boldognak tűnt. És jobban belegondolva, én is az voltam. Csak még nem sejtettem. Első reakcióm, abszolút hidegfejjel természetesnek hatott. Pánik! Hiszen pont annyit tudtunk egymásról, mint amennyi egy nyilvános átlag Facebook profilból kiderül. Persze ekkor egy apuka még nem lehet 100%-ban biztos, hogy ő a vérszerinti apa. Hitem azonban erősnek bizonyult és biztam abban, hogy a gyerek nem mandarinul fog először megszólalni. Továbbá a bőrszíne alapján, használni tudja az ajándékba kapott szolárium bérletet. Bíztam abban is, hogy a szülés napján nem egy focicsapat apuka jelölttel együtt ücsörgök majd a kórházi kispadon. De legfőképpen abban bíztam, hogy egészséges lesz. Ha pedig szerencséje is, akkor nem rám hasonlít. Szóval lepörgött előttem hátralevő életem filmje. Nehéz volt eldöntenem, melyik kategóriába soroljam. Egyelőre némafilm, az apás szülésig misztikus, aztán filmdráma és háborúsfilm vegyesen, erotika esetleg a fürdetéskor, vígjáték mikor hó végén ránézek az egyenlegemre, horrofilm amikor jönnek a nagyik besegíteni, kalandfilm ha kimenős hétvégét kapok, kémfilm ha nyomozok a dugipénz után, western ha nem tudjuk eldönteni ki altat, fantasyfilm ha a múltamra gondolok, viszont elkerülhetetlennek tűnt a katasztrófafilm. Szívem- és vérmérsekletem szerint szívesebben láttam volna egy akció-vígjáték darabot, lágyabb pornós beütéssel fűszerezve. De családi állapotom már beérte volna egy rövidfilmmel is. Felkészültünk, mostantól életünk Instagram-ján beindul a #hashmenés. Mivel nem voltunk CSOK-osok, így a közös otthonteremtés lett a gyerekprojekt első etapjának a célja. Ahogy régebben dívott az „ice bucket challenge”, olyan módon kaptuk az élettől a hidegzuhany próbákat. Csak a vödör mérete változott. Sorra fogytak a fővárosban a kerületek, ahol még NEM laktunk. Marketingfogással élve, 999Mester lettem, hogy „low budget” elven megoldjunk minden javítást vagy átalakítást fészkünkben. Az éppen aktuálisban. Ezekben az időkben ha újra inkarnálódhattam volna, csakis a hinduizmusból ismert Siva istent választom. Nemcsak mert 3 szemével sakkban tarthatja a gázóraleolvasót, a közösképviselőt és a focimeccset, hanem akár a 32 karral is szokás ábrázolni. Milyen jól jött volna nekem, ha egyik kezemben a fázisceruza, a másikban a csempevágó, a harmadikban a merőszalag… és így tovább. Végül 1 kéz a dobozos sörnek, +1 a távkapcsolónak. A mérőszalag napról-napra rövidült a mi életünkben is. Az összecsiszolódás oly’ könnyedén történt, mintha egy analfabétára bíznánk, válogassa ki a betűtésztából a Rómeó és Júliát. Nekünk viszont nem kellett színházbérletet váltani. Válogathattunk otthon, hogy melyik darabot vigyük színre. Az ember tragédiájával szoktuk kezdeni a hetet, kedden a Nyomorultak ment, szerdánként a Háború és béke, csütörtökön fegyverszünet (torkos csürtörtök), pénteken a Sorstalanság vendégszerepelt. Hétvégente lazítottunk. Anyuka jelmezt varrt a kivégzős jelenethez vagy mérget kevert, én pedig kellék kést élesítettem vagy boldogan próbáltam a fojtogatós jelenetet több kameraállásból. Színesen teltek a szürke hétköznapok. Teljes egyetértés volt abban, hogy semmiben sem értünk egyet. A szürke minden árnyalatát kipróbálva készültünk a babaprojekt következő felvonásához. Az a bizonyos költözőmadár, már igen közel repült a GPS koordinátáinkhoz. Muszájnak láttuk, néhány nüansznyi változás bevezetését az otthonunkban, hogy megfelelően babakonformok legyünk. Feng shui szerint elrendezve a hálótól a gardróbig mindent, beleértve a téligumikat is a pincében. Zen bölcsességgel átszellemülve, Jin-jang harmóniában, lótuszülésben szürcsölve a zöldteát, begyakorlott taj csi mozdulattal húztam meg az utolsó imbusz csavart a gyerekágyon, és Mozart megnyugató zenéje folyt a csapból is. Az utóbbiban nem engedtem, mert Liszt érzékeny vagyok. Homo informatikus gyanánt hosszú munkaórák után végre felnőtt tartalomra vágyva, görnyedtem agyhalottként a klaviatúrára. Mikor kiszámítható, mégis vártatlan dolog történt. Párom belépett éjfél körül a dolgozószobába és közölte, elfojt a magzatvize. “Úgy érted, mind?” Ennyit tudtam kipréselni magamból. A válasz után, a Mátrix filmből az ikonikus mozgással hajlítottam testem a tér és idő görbülete mentén a kocsikulcs-iratok-készpénz mesterhármasért. Chuck Norris nem tudta volna gyorsabban anyuka bőröndjét összepakolni, mint amilyen részidővel nekem sikerült. Hiba volt, apukának is kellett volna. A bőrönd. Ekkor még nem tudtuk, hogy nem 1 éjszakás kalandban lesz részünk. Autóba vágódtunk és megkezdődött az üldözéses jelenetünk. Autóval üldöztük az időt. Nem emlékszem hány pirosat kaptam. Csak arra, hány pirosnál álltam meg. Maximum egynél. Az is zöld volt, mert feltartottam a hajnali forgalomban, rajtam kívül az egyetlen autót. Reménykedtem, ők is szülni mennek. Gondoltam, ilyen könnyen nem engedem át nekik az első rajtkockát a műtőben. A kórház parkolójába érve MacGyver leleményességét meghazudtolva sikerült egy közeli parkolóhelyet találnom. Leszámítva néhény várakozó mentőt, gyakorlatilag teljesen üresen kongott a parkoló. A portás mellett elviharzottunk. Nyitott szájjal szemet hunyt akciónk felett, éppen a képernyővédőjét futtatta. A szülészet felé vettük az irányt. „Középkorú terhes nő, se mellkasi lövése se szúrt sebe nincsen, cukor-vizelet-széklet normális, apuka kevésbé, 1 cukorral issza a kávét és netfüggő, a 2-es műtő szabad? ” Gyakoroltam a liftben, hogy mit fogok mondani a személyzetnek. Innentől gyorsan pörögtek az események. Még 2 nap múlva is a kórházban dekkoltunk. Már-már aggódtam, hogy lejár minden okmányunk közben. Eszembe jutott Tom Hanks filmje, a Terminál. Akaratom ellenére, hasonló szituációba keveredtem. Csak a reptéri dolgozók helyett, más statiszták váltották egymást. Nővérek, orvosok, portások és látogatók adták egymásnak a műszakot és a borítékot. Csak mi nem kaptunk. Én lettem a kórház kétlábon járó Wikipediája. Kisebb műtéteket már rám bízhattak. Az átlagnál kevesebb halapénzért vállaltam. Lassan, de bizonytalanul előkerült végre a mi fizetett nőgyógyászunk is. A drága! Mondom, drága volt. Elrebegte 6 számjegyű tiszteletdíját. Nyilván ÁFA ás POFA nélkül. Tejeltünk. Anyuka onnantól még 3 évig folyamatosan. Biztos a tejfakasztó buli miatt. A doki gyakorlatilag pókert játszott velünk. Valahányszor előkerült, pókerarccal bemondta az ügyeletes nővérnek, hogy „oxitocin”. Ez kórház-pókeres berkekben annyit tesz, lapot emelek. A nővér megemelte a hormonszintet. A doki rögtön élt az „azonnal jövök” bemondással egyúttal. Később újra előkerült. Ránézett a vajúdó anyukára, majd a nővérnek bemondta a következő kórház-póker kifejezést, „pethidin”. Ez kórház-pókeres zsargonban annyit jelent, tartom a lapot. A nővér beállította stabil szintre a fájdalomcsillapító adagolót. Én biztos voltam benne, hogy blöfföl. Sajnos nem láthattam a lapjait, mert megint eltűnt. Mi voltunk a játékosok, akik az összes zsetonjukat feltették. Ez a játék ment mindvégig, amíg bedobtam végül az összes lapunkat a TB-kártyákkal együtt. Miután máshol is kifosztotta a bankot, megtette nálunk is. Most először bántam, hogy nem spermabankban utazunk. Megfogadtam, a következő szüléskor nem az ő szolgálatait akarjuk megfizetni. Sőt, azt is elhatároztam, hogy nem lesz több apás szülés a részemről. Végül azt is megfogadtam, apa sem leszek többé. Kizárólag a fogantatást vállalom. Egyszer már bizonyítottam. Miért ne sikerülne másoknál is? Figyelmemet elvonta, a szomszédos szülőszobákból átszűrődő artikulálatlan üvöltések kánonja. Nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy az Al-Káida vallat, vagy szimplán szülnek. Mivel viszonylag kevés turbános vagy kaftános radikális iszlamistával futottam össze a kórház büféjében és a váróban, ezért az utóbbira tippeltem. Őszintén szólva boldog voltam, hogy mi még nem tartunk itt. Még boldogabbá tett a doki – hátsó szándék nélkül – hogy nem is fogunk! Merthogy Császárral fog születni a baba. Izgalmamnál nagyobb volt a tudatlanságom. Miért jó, ha a Császár is jelen van a szüléskor. Úgy gondoltam, a japán hagyományoknak tisztelgünk. A hír hallatán kölcsönöztem anyuka fájdalomcsillapítóját és a vénámba dugtam, lenyugtatva magam. Az oxitocinból már nem kértem, hátha nálam is megindítja a szülést. A vakrandira várakozás izgalmával, kisétáltam az osztály gyéren megvilágított klórszagú folyosójára. Kihajoltam a szélesre nyitott ablakon, élvezve a beáramló levegőt. A hajnali melegben a tücskök zenéltek odakint. Csendben bámultam a szemközti épületet. Elgondolkodtam, kinek mit jelentenek ezek a pillanatok az életben. Egyesek kiszolgáltatva fekszenek pár emelettel arrébb, felkészülve a távozásra. Mások pedig tiszta lappal, szintén kiszolgáltatva érkeznek ugyanabba a világba. Hiszem, hogy semmi sem véletlen. Nem véletlenül. Azt mondják, a gyerekek döntik el hova kerülnek, kiválasztják a szüleiket. Nyílik a műtő ajtó, nevemen szólítanak. Szívem a torkomban kalapál. „Jól vannak?” Szakad ki belőlem az első kérdés. Megnyugtatnak, minden rendben. Ami következik, az leírhatatlan. Megfürdetett, bebugyolált, síró, egészséges kisbabát nyújt felém a nővér. „Apuka, az Ön lánya!” Átveszem a picit és csak nézem. Együtt sírunk. A boldogság könnycsepjével a szememben csak annyit tudok rebegni. „Köszönöm!” Felnézek az égre, szipogva. „Neked is köszönöm!”
Azóta több, mint 4 év telt el. Továbbra is úgy gondolom, én már megkaptam az élettől a legszebb ajándékot. Pluszban két fizetett munkanap a gyermek után! 🙂