A megtévesztő címmel ellentétben ez nem egy étvágygerjesztő gasztronómiai ajánló lesz, hanem mindennapos reggeli küzdelmeink bemutatása egy hisztiző, hamarosan 3 éves oldalán.
Kétgyerekes anyaként le kellett vennem a nagy mellényt, hogy én már tudom, mivel jár a dackorszak, hiszen végigcsináltuk a nagyobbik fiammal. A kicsi ugyanis teljesen új, a szülői nyugalom megzavarására alkalmas módszereket dolgoz ki folyamatosan, nehogy a végén még unalmasnak találjuk a családos létet.
Csak egy átlagos hét, a dackorszak kellős közepén álló bölcsődéssel.
Hétfő
Hétfő reggel még lelkesen ébredek, fütyörésznék is készülődés közben, ha tudnék – nem így a gyerekek, akik viszont minden különösebb hanghatás nélkül is fütyülnek arra, amit mondok. Az első, váratlanul sokkoló tevékenységem, hogy felhúzom a rolót, és beszűrődik az esetleges napfény. Na, nem mintha hétvégén nem keltek volna fel ugyanebben az időpontban (vagy még korábban), maguktól.
El kell fogadnunk, mint axiómát, hogy hétfő reggel, mi, szülők, bármit csinálunk, az nem lesz jó, ahogy mindennek az ellenkezője se.
A következő nehézségi fokozat az ellenkezésmentes öltözés kivitelezése. 2-3 éves korban még nem magától értetődő, hogy nadrágot kell húzni, hogy 20 fokban szükségtelen a sál és a sapka, vagy hogy nem szokás mindennap ugyanazt a (Verdás autós) pólót viselni. A hétfő reggel viszont a legkevésbé sem alkalmas rá, hogy ezt az üzenetet átvigyük.
Ha az időjárási viszonyoknak megfelelő ruházatban, még reggeli előtt odaérünk a bölcsibe, az már egy sikeresen teljesített küldetésnek mondható, attól az apró ténytől eltekintve, hogy egy bőgő gyereket cipelek be az intézménybe. A könnyes búcsú létező legrosszabb változata ez. Pedig szereti a bölcsit, de erre majd csak pénteken fog rájönni…
Kedd
Kissé fásultan ébredek, az éjszaka első felében hisztimentesítő stratégiákon törtem a fejem, hogy a mai reggel jobban induljon. Az elterelő hadműveletek általában bejönnek: „Fel kell venni a nadrágot!” helyett „Nézd csak, ma a Verdás nadrágot veszed fel!” – szóval egy kis marketing kell csak a reggeli indulásnak, máris minden flottul megy!
Leszámítva néhány teljesen banális nagyjelenetet, mi szerint „csak anya adhatja fel a cipőt”, „én akartam becsukni a kocsiajtót” (becsíped az ujjad – nem baj), „kell a plüss hóember – nem kell a plüsshóember”- dilemma fél percenként váltakozó állásponttal. Hiába, a gyerekek is gyorsan tanulnak, kreativitásuk határtalan: ha egyféle hisztit már jól kezelünk, kitalálnak helyette mást.
Szerda
A hét közepén már reménykedem benne, hogy a gyerekek beálltak a napi rutinra. Tévedek. Nem baj, szerda reggel már kávé nélkül is optimális tartományba rendeződik a vérnyomásom, így némi időt spórolok. Az „anyának dolgozni kell menni” és az „el fogunk késni” – meggyőzőnek tűnő érvelések hatástalanságát már két nappal korábban fel kellett volna ismernem, ha lenne kutyánk, valószínűleg még őt se érdekelnék ezek. Már nem vacakolok a váltóruhával, az 5 perces autóútra teljesen fölösleges ráadni az utcai ruhát – kivéve persze, ha az utcán fogja földhöz vágni magát.
Csütörtök
Fáradok. A hét negyedik napjának reggelén már háromszor nyomom le a szundit a telefonon. Az így keletkezett időveszteséget a gyerekek fokozott sürgetésével vagyok kénytelen kompenzálni. A helyzetet megmenti, hogy az én türelmem fogyatkozása fordított arányban áll az ő közösségi lét iránti lelkesedésükkel. Így végül ezen a napon is időben, viszonylag ép idegrendszerrel ér célba mindenki.
Péntek
Mostanra már kezdi befészkelni magát az agyamba a gondolat, hogy kávé helyett egy felessel kellene indítanom a napot, ám a gyerekek várakozásaimat felülmúlóan együttműködő magatartást mutatnak.
Reggel még nem sejtem, hogy a már-már giccsesen tökéletesen induló napot beárnyékolja majd a délután.
Ekkor ugyanis bekövetkezik minden szülő rémálma: a gyermekem nem akar velem hazajönni a bölcsődéből. Makacs arckifejezéssel ül az öltözőben a kövön, rezzenéstelen arccal nézi végig, ahogy eljátszom, hogy otthagyom. Majd miután (eljátszom a gondolattal, hogy tényleg otthagyom) számos mézesmadzagot elhúzok az orra előtt, de mindegyik hatástalannak bizonyul, felkapom, és legalább olyan vad ellenkezés közepette cipelem ki az épületből, mint amilyen hisztérikus állapotban hétfő reggel behoztam. Erős a gyanúm, hogy szülőtársaim együttérző mosoly mögé rejtett totális értetlenséggel figyelnek bennünket.
Hétvége
Hosszas töprengés után az egyetlen értelmes magyarázat, amit találtam a hétvége során kialakuló amnéziás állapotra, hogy Will Smith a Man in black-ből belopózik hozzánk az éj leple alatt (én sajnos nem ébredek fel rá), drága kisfiam belenéz a villanó fényes pálcába, hogy minden péntekről maradt pozitív bölcsődei élménye kitörlődjön, és hétfőn kezdhessük az egészet elölről.
Azért van remény: az óvodás nagyfiam már nem lázad a reggeli rutin ellen, többnyire önállóan öltözik, és irigylésre méltó közönnyel szemléli hisztiző öccse érzelmi kirohanásait.
Szóval, kitartás, már csak 1-2 év… de van megoldás rövidtávon is: apa viszi reggel a gyerekeket!