„Ha ilyen csúnyán beszélsz, kimosom a szádat!” A 30-as, 40-es korosztály talán találkozott még ezzel a – gyerekként inkább viccesnek tűnő – fenyegetőzéssel, amikor tudatlan óvodás vagy kisiskolás korában szándékosan hergelte a szüleit a közösségben, vagy a felnőttek között magára szedett „tudományával”: a csúnya beszéddel.
Erőszakkal a… miért is???
Egészen megdöbbentő, hogy a mondás a mai napig fennmaradt, és az még szürreálisabb, hogy van, aki nem csak ijesztget vele, hanem a metódust alkalmazza is. Főleg egy oktatási intézményben. Főleg pedagógiai asszisztensként. Főleg egy BTMN (beilleszkedési, tanulási zavarokkal küszködő), hallássérült, 5 éves kisgyerekkel szemben. Ha még nem olvastad a történetet, akkor itt megteheted. Érdekességképpen 2018-ban is volt egy hasonló eset – ekkor egy iskolás kislány száját mosta ki a tanár szappannal – a gyermek hasonlóképpen traumatikusan élte meg a nevelési célzatú (?) tettet.
A kisfiú azóta retteg, alvászavarral küszködik. A szülők megtették a feljelentést, a gyermek januártól másik intézménybe fog járni.
A tettét a pedagógiai asszisztens nagyjából beismerte, bár a fővárosi óvoda vezetője szerint „csak vízzel mosta meg a száját”. Mintha az elfogadható bánásmód lenne egy csúnya szavakat használó gyerekkel szemben. Arra külön kíváncsi lennék, hogy mit gondolt az elkövető, amikor – tételezzük fel – sima vízzel kimosta a gyerek száját. Képzelem, hogy a kisgyerek nem akarta, ellenkezett, sírt esetleg üvöltött, hogy ne tegyék ezt vele – de akarata ellenére mégis megalázták, lefogták és „csak vízzel” kimosták a száját. Mégis milyen pedagógiai értéke van ennek a cselekedetnek? Mit tanul belőle egy 5 éves? Hogy őt bántották, megalázták, az óvoda rossz hely, senki nem védi meg, mégis mennie kell minden áldott nap.
Pedagógusként vajon tényleg nem lehet ezt végiggondolni? Vagy létezik az a szint, amikor már elfogy a cérna? Pedagógusként nem létezhetne. Emberként talán megeshet – ilyenkor kell kimenni levegőzni egy kicsit…
Túlterhelt intézmények – hiányos munkaerő
Az eset elég jó képet ad a mai intézményrendszerről, ahol a gyerekeket a túlterhelt személyzet csak elvégzendő feladatnak tekinti. Mindegy, csak csönd legyen, a gyerek javát, érdekeit a legritkább esetben képesek figyelembe venni a 20-30 gyereket összetömörítő csoportok óvónői. Az általában 2 óvónővel és 1-2 segítővel dolgozó óvodák teljesítőképességük végéhez értek. Van olyan csoport, ahol már csak egyetlen óvónő jut a sok-sok gyerekre, a segítők számát – konduktorokat, fejlesztőpedagógusokat, de mondhatnám a pszichológusokat és logopédusokat is – az állam még tavaly „visszavágta”, így az addig egyetlen intézményben ténykedő szakember egyik pillanatról a másikra „vándorló” szakemberré vált, ami ezt jelenti, hogy minden nap másik intézményben teljesít szolgálatot.
Nem akarom mentegetni a pedagógiai asszisztenst sem, hiszen aki ezt a hivatást választja, tisztában van azzal, hogy nehezen beilleszkedő, viselkedés-zavaros gyerekekkel kell majd dolgoznia. A csúnya beszéd pedig nem akkora égbekiáltó bűn, amit ne lehetne egy nyugalmas időpontban átbeszélni, megérttetni a kisgyerekkel. Valószínűleg nem egy alkalommal, talán minden nap el kell neki mondani – hallássérült gyermek esetében talán mutogatni, lerajzolni, elbábozni – hogy az óvodában miért nem beszélünk csúnyán.
Ki védi meg a gyerekeinket?
A gyerekek ellen intézményen belül elkövetett erőszak semmilyen formában nem elfogadható! Szülőként egyébként sem mindig hagyjuk a gyermekünket könnyű szívvel „idegenek” között, az óvodában, egy-egy ilyen eset után pedig nem csak a gyermek, de a felnőttek bizalma is megcsappan, amit később, egy másik, teljesen korrekt intézménynek is rengeteg munka lesz majd visszaállítani – ha egyáltalán sikerül.
Főként káros a gyerekek szavahihetőségét megkérdőjelezni ebben a korban (és persze később is), és elbagatellizálni az ügyet, mert a kisgyermek még nem képes magát teljes mértékben jól és helyesen kifejezni. „Az nem is úgy volt!” – mondja a magát megkérdőjelezhetetlennek gondoló felnőtt. Márpedig ha egy óvodást akkora trauma ér, hogy fél elaludni, fél a fürdőszoba közelébe menni egyik napról a másikra, akkor biztosak lehetünk abban, hogy súlyos bántalmazás történt – még ha fizikailag apróságnak (?) is vélik azt az elkövető felnőttek. Bízunk benne, hogy az esetet kellő alapossággal fogják kivizsgálni, hogy más gyerekkel ne fordulhasson elő ugyanilyen erőszakos esemény, az anyukának pedig ezúton is gratulálunk a bátorságáért, kiállásáért.
Kiemelt kép forrása: csaladinet.hu