Tudom, tudom, nagyképűen hangzik önmagamat szuperhősnek titulálni. De tudjátok mit? Igenis büszke vagyok arra, hogy évekkel ezelőtt elhatároztam, és egy hosszú- hosszú, nagyon rögös út után négy nappal a 35. szülinapom után valóra váltottam az egyik nagy álmomat: lefutottam 21,097 km-t egy hároméves matricagyerek mellett. Elmesélem az utamat, hátha ti is kedvet kaptok hozzá!
Nem ma kezdődött ez a történet, hanem valamikor nyolc évvel ezelőtt, amikor szembesültem azzal, hogy az, amire a legeslegjobban vágyok ebben az életben bizony nem pont úgy fog érkezni, ahogyan a mesékben. Négy és fél, hullámvölgyekkel és sokszor megmászhatatlan hegyeknek látszó problémákkal teli év után lehettem csak anya. Ezidő alatt többször is megjártam a saját kis poklaimat: hormonkoktélok, injekciók, orvosi beavatkozások végtelen sora, melyek tönkretették a bőrömet, a testképemet, az önbizalmamat, az egyébként csodálatos házasságomat…Majdnem ráment minden, ami amúgy tényleg problémamentesen működött. Sokszor éreztem azt, hogy egyszerűen megfulladok, hogy nincs kiút, hogy feladom, egye fene az egészet, gyerek nélkül is lehet teljes az élet. Soha nem drogoztam, alkoholista meg nem akartam lenni (bármennyire is finom a minőségi söröcske és borocska), nem maradt hát más, mint… a FUTÁS. Mert valahogy le kellett vezetni azt a keserűséggel teli feszültséget, amitől majd szétrobbantam.
Futottam karácsony éjszaka havasesőben üvöltve, futottam csodás tavaszi délelőttön csalókásan kiegyensúlyozottan, futottam nyáron, negyven fokos melegben szédülve, mert csak így tudtam elviselni, hogy megint nem sikerült az inszemináció, hogy “lombikos pár” lettünk. És nem csak úgy, bele a világba, hanem egy kitűzött célt hajtva: egyszer az életben igenis lefutom a félmaratont.
Nem tudom, hogy jött ez a kattanás. Egyszerűen csak éreztem, hogy az érzelmi káoszban, ami az életemmé vált, szükségem van egy olyan pontra, ami biztos. Ami csak tőlem függ. Ami csak a saját erőfeszítésemen múlik. Amihez nem kell sok pénz, nem kell különleges hely, nem kell speciális felszerelés. Csak a lábam, a tüdőm, az agyam- és egy jó sportcipő.
21 kilóméter van, akinek elképzelhetetlenül soknak tűnik, van, aki pedig legyint rá. Nekem akkor, nyolc évvel ezelőtt hatalmas megugrani való kihívás volt.
Teltek az évek, a történetünk happy enddel végződött: megérkezett a gyönyörű kisfiunk, aki bearanyozta az életünket, és minden sebet begyógyított. Persze a gyereknevelés nem habos-babos tündérmese, nem akarok hazudni, egyáltalán nem (volt) könnyű, hogy egy nemalvó matricababát kaptunk a sorstól, akivel semmi sem (volt) egyszerű. De megyünk előre, a boldogságtól megrészegülve, élvezve minden csodaszép -és kevésbé- csodaszép pillanatot.
Közben pedig a kattanásom nemhogy nem halványult, sőt!
Ahogy nőtt a fiam, egyre inkább belémette magát a gondolat, hogy minta vagyok neki. Nemcsak a szavaim, vagyis nem is igazán a szavaim, hanem a tetteim. Minden, amit tőlem lát, az neki természetes lesz. És én nemcsak minta akarok lenni, hanem követendő példa is.
Az én életemben nem volt jelen a rendszeres sport. Egyetlen pillanatig sem hibáztatom a drága szüleimet, akiktől csodás gyerekkort kaptam. Rendszeres sport nélkül, hiszen nekik sem volt természetes, mert másmilyen világban éltünk. Felnőtt fejjel jött a lehetőség, hogy megtapasztaljam, mennyit jelent a sport: egészséget, kiegyensúlyozottságot, kihívást. És büszkeséget.
Nincs segítségünk, a férjem munkabeosztásával pedig egyáltalán nem könnyű olyan időintervallumot találnom, amikor nyugodtan edzhetek. De nem adtam fel, csináltam és csináltam, és végül a (saját magam által) kitűzött határidő- a 35. szülinapom- után négy nappal lefutottam életem első félmaratonját. Szurkolótábor, befutófotó és érem nélkül. Csak magamnak.
És hogy mit kaptam tőle?
- Kitartást: mert igenis edzeni kell, mert igenis menni kell, mert ha kiesik egy futás, akkor utána borul minden. Hogy meg kell oldanom, hogy menni kell akkor is, amikor a hátam közepére sem kívánom.
- Énidőt: nem tudok olyan munkát vállalni, amilyet igazán szeretnék, hiszen én akarom nevelni a fiamat. Ami bizony nagyon nagy önfeláldozással jár. Majd eljön az én időm is, de most a legfontosabb egy kiegyensúlyozott, nyugodt gyerekkor biztosítása, ami teljes embert kíván. Vagy legalábbis én csak így tudom csinálni. A futás az én kis oázisom.
- Önismeretet: nemcsak a szó hagyományos értelmében. Egyre jobban megismerem a testemet, az izmaimat, az ízületeimet, a csontjaimat, a tüdőkapacitásomat, a pulzusműködésemet. A futás nélkül fogalmam sem lenne róluk, pedig mennyire hasznos tudás ez!
- Csapatot: idén januárban úgy döntöttem, hogy megpróbálom, milyen, ha szakértő segít a felkészülésben. Makai Viki magyar ultrafutó bajnok lett az edzőm, és bekerültem a Flowrunnerjei közé: olyan csodálatos futókkal “beszélgetünk” és bíztatjuk egymást online, akiknek 21 km meg sem kottyan. (Sélley Gábor például 2020-ban Spartathlon nevező volt. A verseny sajnos elmaradt, de azért összehasonlításképpen: 246kmt készült futni.) Mégsem érzem kevesebbnek magam. Annyira sokat ad a támogatásuk! Felnőttként eddig soha nem játszottam csapatban, egészen új tapasztalat ez nekem. De imádom!
- Büszkeséget: nem állok meg itt. Hogy mi lesz a következő lépés, még nem tudom, de mostmár tudom, hogy igenis képes vagyok arra, amit kigondolok. Spartathlont nem fogok futni, az tuti:), de nem zárom ki a maraton lehetőségét. Merek álmodni, mert tudom, hogy lelkiismeretes felkészülés mellett meg tudom csinálni.
Ez pedig családanyaként hatalmas löketet ad a mindennapokban. Nem könnyű kilogisztikázni az edzéseket, de a férjem is megtanulta idővel, hogy nem egy szalmaláng a félmaraton.
És bár érmet nem kaptam, de amikor hazaértem, a fiam ujjongó tapsolása és a férjem büszkén csillogó szeme várt. Nem is kellett ennél több.
Ugye, hogy szuperhős vagyok?:)