Bevallom, laikus szülőként korábban szkeptikus voltam a kisgyerekek fejlesztésével kapcsolatban.
Egyrészt, hogy tényleg szükséges-e fejleszteni – nem lehetne hagyni a gyerekeket maguktól fejlődni, a saját ütemükben? Ki tudja azt eldönteni, előírni, hogy mikor hol kellene tartaniuk, elvárható-e, hogy mindenki ugyanolyan jó legyen mindenben? Miért baj az, ha az egyik gyerek később kezd beszélni, a másik később tanul meg járni, a harmadik meg nagycsoportos óvodásként még keveri a bal és a jobb kezét, ha később maguktól is utolérik a kortársaikat?
Miért baj, ha van, amiben mindig is kicsit gyengébb marad valaki?
Én például sosem tudtam kézen állni vagy cigánykerekezni, mégsem volt soha gondom a tanulással, és a hétköznapi életben is elboldogulok e képességek hiányában.
Másrészt tényleg hatékony-e a fejlesztés, hogyan lehetséges heti 1-2 tornával látványos eredményt elérni, és nem lesz-e épp az megterhelő az idegrendszerüknek, ha sürgetjük a gyerekek természetes fejlődési ritmusát?
Két, júliusi születésű fiú anyukájaként nem értettem egyet azzal a rendelkezéssel, hogy az augusztus 31-ig 6. életévüket betöltött gyerekeknek iskolába kell menniük, hiszen sokkal életszerűbb és humánusabb volt, mikor ezt egyénileg mérlegelték a szülők és az óvodapedagógusok.
Mi úgy láttuk jónak, ha a fiunk inkább még egy évet az óvodában játszik, pihen, érik az iskolához.
Ehhez azonban ki kellett járni az utat a bürokrácia útvesztőjében, és iskolaérettségi vizsgálatra vinni a gyereket, 5 év 4 hónaposan, amikor még minden bizonnyal nem az.
Nem könnyű a fejlesztő pedagógusok helyzete: a futószalagon érkező gyerekeket egyenként fél óra alatt felmérni, és felelősséget vállalva szakvéleményt kiállítani.
Figyelembe vették azért a szülők szándékát is, és minket megerősítettek abban, hogy jobb, ha a fiunk még marad az óvodában.
Az első alkalom, amikor a könnyeimmel küszködtem egy fejlesztő pedagógus társaságában, az iskolaérettségi felülvizsgálat volt, miután kisfiam a 6. évét betöltötte. A másfél órás felmérés egy részét ugyanis végignézhettem, és akkor szembesültem vele, hogy bizony vannak problémái a mozgáskoordinációval, nincs egyértelmű bal vagy jobb kéz dominancia, nem megy az indián szökdelés, stb. Elég lehangoló diagnózist kaptunk, mellé társult az önvád, hogy „miért nem vettem én ezt észre?!”. Amire nagyon egyszerű a válasz. Itt mutatkozik meg a szakértelem fontossága. A gyermekünk ugyanis nem volt ügyetlen, a hétköznapi tevékenységekben nem mutatott semmi lemaradást, jól rajzol és jól biciklizik például, és egyébként sem az a „csetlő-botló” típus. Ha a szülő nem olyan szemmel nézi, nem is tudja, mit kell nézni, nem veszi észre, hogy bármi fejleszteni való lenne.
Az pedig már a témán túlmutató, rendszerszintű probléma, hogy szakember csak óvodás korban látja (jó esetben, ha az óvodában van fejlesztő pedagógus!), az első években a szülőknek kellene felismerni, azt, aminek a felismerése egy külön szakma. A gyermekorvosi és védőnői vizsgálatok se terjednek ki mindenre, a szülő elmondása alapján kipipálják, hogy a baba már átfordul, kúszik, mászik, stb., de hogy az megfelelő módon történik-e, nem nézi senki. Ha pedig szeretnénk kivizsgáltatni a gyermekünket, általában csak magán úton, és legalább egy hónapos várakozási időt követően van erre lehetőség.
Nem könnyű tehát eldöntenünk, hogy megfelelően fejlődik-e a gyermekünk, és időben észrevenni, beavatkozni, segíteni neki, ha szükséges.
A második alkalom, amikor a könnyeimmel küszködtem – de azok már örömkönnyek voltak – 9 hónappal később, az alapozó terápiát lezáró bemutató órán volt. Ezt a fejlesztési módot javasolták ugyanis, ami heti kétszer másfél óra tornát jelentett, a kisfiunk pedig néha lelkesen, néha kevésbé, de becsülettel végigjárta.
Alig hittem a szememnek, hogy az én fiam, a hét napjait visszafelé sorolva halad végig az akadálypályán, hibátlanul, és tudja, hogy a sárga bójánál tapsolni kell, a pirosnál leguggolni, a kéknél szökkenni, én meg már el is vesztettem a fonalat, mert volt még 5 szín… Nem hogy indián szökdelt, de mondókázás közben csinált olyan bonyolult váltott kéz-láb gyakorlatokat, ami nekünk, felnőtteknek se ment volna.
Nem minden gyerek tartott ugyanott a terápia kezdetén és a végén se, de ami lényeges, hogy mindenki magához képest fejlődött.
Ekkor értettem meg, hogy a fejlesztésnek igenis van létjogosultsága, minden befektetett percet és forintot megér, mert tényleg viszonylag rövid idő alatt, és megdolgoztatva ugyan a gyerekeket, de nem erejükön felül, a legjobbat hozza ki belőlük.
Persze lehet, hogy maguktól is eljutnak idáig, de mivel az oktatási rendszer olyan, amilyen, a gyerekeink érdekében jobb, ha felzárkóztatjuk őket, és nem az egész életükre kiható kudarcélménnyel kezdik akár 6, akár 7 évesen az iskolát.