Idén márciusban töltöm a 36-ot. Az élet megállíthatatlan vonatként robog velem, de a táj helyett az évek és elszalasztott lehetőségek suhannak el az ablak mellett. Az elmúlt egy évben sem tanultam meg németül, nem tűnt el a narancsbőröm, nem adtam be a jelentkezésem a mesterképzésre, és Finnországba sem jutottam el. Nagy valószínűséggel az idén sem valósítom meg egyetlen álmomat sem. Válogatott sirámok következnek.
Persze minden másként alakul, ha a 8 éves koromban elképzelt ütemben haladva már 22 évesen tologatom a babakocsit ragyogó férjem mellett, és 4 év alatt megszülöm az áhított három trónörököst. Az idén lenne elsős gimnazista a legnagyobb, de már a legkisebb is a kamaszkor küszöbén állna. De persze mint általában az élet dolgai – ez sem a terv szerint alakult.
Nem vágyom mást hibáztatni, bevallom minden az én saram. Válogatós vagyok, nem lehet engem kibírni, túl ragaszkodó vagyok, túl ilyen vagy túl olyan. Mire megtaláltam, aki így vagy úgy elvisel, már a harmadik ikszhez voltam közelebb. NAGYON közel. Felelős felnőttként adtunk magunknak néhány közösen eltöltött évet, és miután még mindig úgy gondoltuk, hogy nincs a húspiacon jobb áru, belevágtunk a közös gyermekvállalásba.
Már fél órája próbálok kivonni két számot, hogy megkapjam az eredményt, de végül sikerült: 33 évesen szültem. Mostanra már rájöttem, hogy nem azért mondják a megfáradt szülők, hogy „Olyan, mintha tegnap lett volna!” mert olyan rohadt gyorsan telne az idő. Dehogy! Azért, mert annyira fáradtak, hogy egyszerűen semmire sem emlékeznek. Gyakran nem tudom, hogy mivel töltöttem a szombat délelőttömet, és csak remélni tudom, hogy a nap részét képezte a gyerek reggelivel történő ellátása és egy jó kis peluscsere is. Nem tudom milyen bugyi van rajtam amikor a HÉV felé rohanok (egyáltalán vettem fel???) és azt se, hogy a pénztárcámat vajon elraktam-e. Fogalmam sincs, hogy a táskámban lapul egy feketére rohadt penészes banán, csak amikor olyan furcsán nyúlós dolgot tapintok a zabkásám után kotorászva. Eltüntetem a fontos iratokat és soha nem találom a lakáskulcsot.
Azt reméltem, hogy eddigre (t.i. 2,5 éves a gyerek) már eljárok a barátnőkkel bulizgatni és vadul hörpintem fel a harmadik Cuba Librét, miközben apa otthon édesen mesét olvas a kicsinek és gyengéden álomba ringatja.
Ehelyett este 8-kor már én is pizsiben feszítek a fiammal versenyre kelve, és általában én vagyok az, aki előbb kidől(ne! ha hagynák). A hiányomban töltött éjszaka egyelőre elképzelhetetlen, mert sír, zokog, csak anya, és csak a cici.
Vágyálmaimban úgy képzeltem, hogy a gyerek reggelig egyfolytában alszik, és cirógatva, puszizva ébresztgetem.
A valóság az, hogy éjjel minimum kétszer felébred, ha valami baja van, akkor akár tízszer is. Reggel két lehetőség van: vagy „apa! apa!” csatakiáltással jelez, hogy húzzunk kifelé a szobából, mert az apja már készülődik munkába, és velem ellentétben felébredt az ébresztőre, vagy nekem kell ébresztgetnem és akkor fájdalmas sírással és folyamatos ellenkezéssel indul a nap
Mások év elején fogadalmakat tesznek. Eltervezik mit csinálnak az új évben, mit tanulnak, hol nyaralnak, milyen előrelépést fontolgatnak a karrierjükben.
Én minden reggel eltervezem, hogy aznap nem eszem meg a maradék rózsaszín cukormázas fánkot amit a gyerek meghagy, de délután kettőkor már képtelen vagyok tartani magam, és mámorosan tömöm magamba a tömény szénhidrátbombát.
Más anyukák új frizurával, kiszedett szemöldökkel és szolid sminkkel pózolnak a telefonjuknak és töltik fel a menőbbnél menőbb szelfiket.
Én reggel nem akarok tükörbe nézni, de fogmosáskor sajnos ez elkerülhetetlen. Még szerencse Tök undorító, hogy néha szinte direkt emiatt hagyom ki a reggeli fogsikálást (ha épp nem kell munkába mennem, mert home office-ban nyomulhatok).
A listám végtelen, de az időm sajnos nem. Morfondírozok, hogy mi lesz ebből? Mikor jövök én? Mi van azzal, amit én akarok?
Őszintén? Fogalmam sincs. De szerencsére olyan fáradt vagyok, hogy az alváson kívül más most nem is érdekel!