„Nemrég rájöttem, hogy a 30-as éveim egy nagyobb identitásválságot hoztak. Van köztetek, aki hasonlót érez?
Az utóbbi öt évben, ahogy túlléptem a 20-as éveimen, kicsit összezavarodtam. Egyrészt megvan bennem az a vágy, hogy újra a 20-as éveim elején járjak, gondtalanul és csak semmiségeken szórakozva, másrészt pedig teljesen tudok azonosulni azzal is, hogy a gyereket tolom a babakocsiban egy olyan öltözékben, ami kicsit sem csinos, de hatalmas előnye, hogy praktikus.
El tudnék tölteni egy délutánt azzal, hogy vicces mémeket nézek a Facebook-on, és elküldözgetem a barátaimnak, hogy együtt nevessünk, ugyanakkor hosszú és komoly beszélgetéseket folytatunk a férjemmel a szexuális zaklatás veszélyeiről, hogy hogyan óvjuk meg a lányunkat, ha már tini korú lesz.
Szívesen iszom kólát a mikróban melegített fagyasztott kajához, ám felhívom a férjem, amikor hazafelé tart, hogy ugorjon be a boltba friss zöldségekért, és csakis 100%-os gyümölcslevet hozzon.
Már azt sem tudom, ki vagyok: egyszerre laza, lusta, nem tudatosan élő, másrészt rendszerezett, odafigyelő, és mégis nagyon tudatos.
Persze, miért kellene ez zavarjon? Leginkább azért, mert néha kínosan érzem magam, amikor rájövök, hogy a 20 éves énem reagált valakinek, pedig már bőven túl vagyok a 30-on, és biztos azért néznek ilyen furcsán.
És nem szeretnék eljutni odáig, hogy úgy gondoljanak rám, mint az anyukára, aki kényszeredetten próbálja megőrizni a fiatalságát, és nagyon igyekszik trendinek tűnni.
Viszont nem tudok „érett” harmincas sem lenni, aki túl van már minden bohókáson. Nem tudok ezzel teljesen azonosulni. Nem vagyok „felnőtt”, annak a gyerekkorban ismert, unalmas jelentésében.
Szóval, egyelőre marad ez. Majd 40 évesen újraértékelem.
Ki érze hasonlót? Nektek mi a stratégiátok?”
Forrás: ScaryMommy