Amikor ezt a mondatot a 4 éves kisfiam egyik este kimondta, egy pillanatra tényleg megállt bennem minden. Vettem egy nagy levegőt, és elgondolkodtam, hogy mennyire tisztán látják a lényeget a gyerekek. Nem bonyolítanak.
Szülőként ma már egyre tudatosabban próbálunk kapcsolódni a gyerekeinkhez. Figyelünk rájuk, partnerként kezeljük őket, szeretnénk, ha megnyílnának, ha bíznának bennünk. És közben könnyű átesni a másik oldalra.
Arra, hogy „barátok” legyünk.
Hiszen azt gondoljuk, így lesz könnyebb minden. Így majd mindent elmond. Így nem lesz köztünk távolság.
Csakhogy a gyerekünknek nem még egy barátra van szüksége. Barátai lesznek az óvodában, az iskolában, később az élet minden területén.
Tőlünk nem ugyanazt kell kapniuk, nekik a szülő:
-egy biztos pont,
-egy kapaszkodó.
Valaki, akihez oda lehet bújni, aki megtartja akkor is, amikor nehéz.
Aki kereteket ad, még akkor is, ha az épp nem tetszik.
Nem a „társa”, hanem a „bázisa”.
És talán pont ez az, ami a legnagyobb biztonságot adja egy gyereknek:
hogy nem kell egy szinten lennie velünk.
Hogy mi tartjuk őt.
Nem barátként, hanem szülőként.
Ha tetszett a cikk, hasonló gondolatokért látogass el a Hol lakik a boldogság facebook oldalára is! 😊
Linda
Mühl-Kovács Linda
anya, és a „Hol lakik a boldogság?” könyv és módszertan megalkotója