A legtöbb ember pontosan tudja, mit kellene tennie: pihenni, leülni, kikapcsolni, végre elcsendesedni. Aztán amikor ott a pillanat, valami mégsem történik meg. A test feszült marad, a gondolatok pörögnek, a türelem elfogy, és a „na végre megnyugszom” helyett jön az, hogy „miért nem tudok kikapcsolni?”
Ez nem hiba. És nem akarat kérdése.
A test ugyanis nem követi a szándékot, hanem a biztonságérzetet hajszolja. Stresszben automatikusan készenléti állapotba kapcsol: megfeszülnek az izmok, gyorsul a légzés, az idegrendszer éber marad. Ez nem ellenség, hanem egy nagyon régi, túlélésre hangolt működés.
És itt szokott félrecsúszni minden: amikor ebben az állapotban próbálunk „lelassulni”.
A test ilyenkor azt mondja: „Veszély van, nem állunk meg.”
És tulajdonképpen igaza van.
A relaxáció ezért sokszor nem működik erőből. Mert a nyugalom nem ott kezdődik, hogy „leülök és elengedem”, hanem ott, hogy előtte történik valami a testtel.
Mozgás. Légzés. Levezetés.
A felgyűlt feszültségnek ki kell mennie valahol. A testnek jelezni kell, hogy nincs már készenlét. És csak ezután tud megérkezni az elcsendesedés.
Nem fordítva, hanem a sorrend mindig: test → idegrendszer → elme.
A test nem akadálya a nyugalomnak, hanem az ajtó.
Ha kihagyjuk, akkor a csend nem megnyugtat, hanem feszít. A mozdulatlanság nem pihentet, hanem nyugtalanít. És ilyenkor könnyű azt hinni, hogy „én nem tudok ellazulni”.
Pedig de, csak a testet nem lehet átugrani.
A valódi fordulat ott történik, amikor nem ellene dolgozunk, hanem vele. Amikor nem rákényszerítjük a nyugalmat, hanem megteremtjük a feltételeit.
És egyszer csak azt vesszük észre: nem a relaxációt csináljuk – hanem a relaxáció megtörténik.
Csendben. Természetesen. Testből.
Ha tetszett a cikk, hasonló gondolatokért látogass el a Hol lakik a boldogság facebook oldalára is! 😊
Linda
Mühl-Kovács Linda
anya, és a „Hol lakik a boldogság?” könyv és módszertan megalkotója