Legalább 15 éve nézem mosolyogva és egyszerre szánakozva a reggeli hidegben vacogó, vörös rózsát szorongató fiatal srácokat. Tényleg ez kell a lánynak, aki tetszik neked? Hogy pont ma vigyél neki egy szál virágot? Közös szelfit csináltok? Vagy csak ő lő egy jól megfilterezett képet az Instára amit majd lájkolhatnak az irigykedő (?) barátnők? A jó ég tudja csak, mi jár a Valentin-napot ünneplők fejében…
Emlékszem az első Valentin-napi ajándékomra. A legelső pasimtól kaptam. 14 évesek voltunk, fülig szerelmesek. Eléggé zavarba jöttem, mert már akkor is teljesen fölöslegesnek tartottam ezt az egész baromságot, és én nem készültem semmivel. Maga a gesztus tetszett, de az időzítéssel egyáltalán nem voltam kibékülve. És ma is így vagyok ezzel. Ajándékozni, meglepni a másikat semmihez sem fogható érzés. De muszáj ezt egy erre kijelölt napon megtenni? Létezik olyan felnőtt ember, aki még nem tudja, hogy ez valójában a virágüzletek és ajándékboltok ünnepe? Még mindig van, aki hagyja, hogy kétszer annyit csalogassanak ki a zsebéből, mint egy átlagos hétköznapon?
Nos, úgy látszik igen. A kínálat pedig bőséges: Valentin napi köröm, Valentin napi frizura, csokor, torta, smink, ékszer, cipő, vacsora – komolyan mondom, mindent megpróbálnak ilyenkor eladni az elkeseredett kereskedők. Rákerestem a #valentinnap –ra a Facebookon, és egyáltalán nem meglepő módon szinte kizárólag csak hirdetéseket találtam – ami szintén sokat elárul ennek az „ünnepnek” a létjogosultságáról.
Aki ilyenkor vesz, vagy ünnepel, az miért teszi? Talán romokban a házassága és azt gondolja, hogy ezzel segíthet valamit? Esetleg friss a kapcsolat és úgy hiszi, hogy ez romantikus, tetszik a kiválasztott nőnek vagy férfinak? Esetleg csak hazavisz egy szál virágot, vagy egy doboz bonbont, hogy befogja az asszony száját? A nő pedig posztol az ajándékról, mintha otthon minden rendben lenne? Valaki esetleg félrelépett és ezzel próbálja elaltatni a gyanakvást?
Nekem mondhat bárki bármit, a Valentin nap számomra csak a kirakatról szól. Arról, hogy mit mutatunk a többieknek, mert ugyan ki ne látná a fél városon átutaztatott hatalmas héliumos lufit, amiről ordít, hogy engem valaki szeret? Mire föl az új frizura és csillogó strasszos köröm, ha nem azért, hogy megnézzék és hümmögjenek, hogy ezigen, ő biztos ünnepli a Bálint napot, mert lám csak, neki van kivel. A posztolt képeim mind azt sugallják, hogy én még mindig szerelmes vagyok és engem is nagyon szeret a társam. Nézzétek, lájkoljátok, higgyétek el! Ha már én magam nem tudok hinni benne…
A Valentin nap, vagyis az igazi szeretet ünnepe valójában a szürke hétköznapokban rejlik. Hogy még mindig el tudom őt viselni, pedig rettenetesen hangosan fújja az orrát. Hogy még mindig elpakolja utánam a széthajigált ruháimat. Hogy szó nélkül teszem a szelektív hulladékba a konyhapulton hagyott tejesdobozt. Hogy csöndben visszaakasztja a leszaggatott függönyt, mert túl erősen húztam el reggel. Már megint.
Ezek az én Valentin napi ajándékaim. Nem posztolom ki őket, nem pirosak és végképp nem szív alakúak. Csak mi tudunk róla. Ő és én. És nekünk ennyi épp elég.