Nagy valószínűséggel a legtöbb családban felmerül a büntetés kérdése. Általában akkor, ha úgy érezzük, már mindent megpróbáltunk, mégsem érjük el a kívánt eredményt.
Nagy valószínűséggel a legtöbb családban felmerül a büntetés kérdése. Általában akkor, ha úgy érezzük, már mindent megpróbáltunk, mégsem érjük el a kívánt eredményt.
Érdekes módon az eredmény általában az, hogy a gyerekünk mutasson együttműködést, értse meg a szabályokat és tartsa be őket. Azért érdekes ez, mert az ilyen ráhatás nem éppen az együttműködés irányába tolja a gyerekeket. Sokkal inkább a másik irányba.Persze, a büntetés látszólag működhet jól. Hiszen a gyerek szeretné elkerülni a büntetést, így nagy valószínűséggel megteszi, amit elvárnak tőle, de nem azért, amiért mi szeretnénk – nem azért, mert belátta, hogy az úgy jó, vagy hogy milyen igazunk volt. Kényszerből.
Nézzünk egy példát. Mi történik, ha sarokba állítjuk (gondolkodószékre ültetjük, kiküldjük a szobából stb.)
Először is, azt fogja gondolni magáról, hogy ő rossz, hiszen meg akarnak szabadulni tőle, és nem szeretik. Ráadásul látja is rajtunk, hogy rosszalló tekintettel nézzük, tehát valami nagy baj lehet vele.
Másodszor, ebben a számára nagyon is kellemetlen helyzetben ellenünk fordítja a saját magát már megkínzó érzelmeit – rosszak, gonoszak a szülei, akik ezt képesek tenni vele.
Harmadszor, felmerül benne, hogy arra vár, lesz-e olyan alkalom, amikor mindezt úgy tudja megtenni, hogy ne kapjuk érte.
Szeretnénk, ha megértenék, hogy nem helyes, amit tettek, ám nem segítjük őket ezen az úton. A gyerekek (beszéljünk itt jellemzően ovisokról és kisiskolásokról) nagy része nem járja végig azt az utat, hogy honnan hová jutott, míg a gondolkodó székre került, mit kellett volna másként tennie – pedig ez a fél mondat a lényeg. A büntetéssel azt hangsúlyozzuk, hogy rosszat tett, és úgy teszünk, mintha azzal bármit is jóvátehetne, hogy egy széken ül, a sarokba áll, vagy bemegy a szobájába.
Ez nekünk, szülőknek időt ad, és lehetőséget, hogy mi magunk gondoljuk át a helyzetet, ám a gyerekek számára nem segít annak felismerésében, mit kellene másként tennie. Ha utólag elbeszélgetünk erről vele, az már nagy előrelépés, ám nem lesz egyszerű számára a sértett állapotból – bármennyire is tőle indul ki a büntetésre ingerlő cselekedet – együttműködővé válnia.
Igen, előfordul, hogy a büntetés végén felmondja a leckét és elmondja, hogy többet nem csinál ilyet. De őszintén – el tudod képzelni, hogy ennek hatására ez így is lesz? Én inkább azt hiszem, hogy ezzel csak újabb eszközt ad a kezünkbe önmaga ellen, hiszen a következő alkalommal elmondhatjuk, hogy „de hát megígérted, ennyire bízhatok a szavadban”?
Mindezek helyett néhány javaslat:
– Mondjuk el egyértelműen, mit szeretnénk tőle. Felejtsük el a tiltásokat, azok „csakazértis”-re ingerelnek. És egyébként is, a gyerekek nem hallják a „nem”-et.
– Segítsük a választásban, adjunk számára lehetőséget, hogy ő maga is hozhasson döntéseket.
– Mutassunk példát. Nekünk sem mindig úgy sikerülnek a dolgok, ahogyan szeretnénk. Ha hibázunk is, magunkra nem szabunk ki büntetést. Legyen ez a kiindulópont, hiszen egy testvérvitát sem feltétlenül verekedéssel akarnak megoldani. Csak nem sikerül másként. (Persze verekedéssel sem, de jó ha látjuk, hogy nekik sem jó érzés, ha már eljutnak odáig, hogy ütnek.)Ha innen indulunk, talán másként látjuk a történtekeket, és másként igyekszünk segíteni nekik.
Ha szeretnék többet tudni a büntetés nélküli gyereknevelésről, gyere el 2015. október 19-én 17:30-tól az Értsünk szót szervezésében az első ilyen témájú rendezvényre.
www.ertsunkszot.hu/buntetes-nelkuli-neveles-konferencia
Dr. Skita Erika