Éjszaka van. 23:30. Kitárva a hálószoba ablak. Tompa zaj hallatszik be kintről: az autók suhanása.
A szél néha megfújja a teraszon a szélforgónkat. Nyikorog egy kicsit. A vonat épp most ment el. Felhallatszik a zúgása ide, a dombra. Férjem mellettem alszik, egyenletes szuszogását hallom.
Késő van. Barátnőmmel csetelek. Pont egy London-os feliratú futócipő képét küldtem át neki. Imádja Londont. Ahogy én is. Ahova együtt utaztunk. Elkalandozunk a gondolattal, de jó lenne ilyen cipőben együtt futni és milyen menők lehetnénk…
Apró neszt hallok kintről, miközben bepötyögöm a válaszüzenetet. Egyenletes, gyors lépések egymás után. Futócipő susogása, ahogy az aszfaltot érinti. Csak egy pillanat volt az egész. Felismerem a hangját, ez biztosan az. Az első gondolatom: de jó neki! Hiszen fut! Irigykedem…
Pedig tegnap én is pont ezt tettem, futottam kint éjszaka, a sötétben. A tavaszi, illatos, langyos éjszakában. Nekem az éjszaka, a sötétség a barátom. Mostanában hétköznap csak ekkor tudok elszakadni a családtól. Éppen ezért napközben, amikor jövök-megyek, intézem a teendőimet, felszívom a jóleső meleget, ha már futás közben nem tehetem. Így teljesen felpezsdülve vetem bele magam az éjszakába. Sokan emiatt nem tartanak normálisnak. „Éjszaka futni? Minek? Miért? Nem veszélyes?”
Nem értik, pedig nagyon egyszerű. Végre önmagam lehetek. Végre a saját igényemet is kielégíthetem. Csinálhatom a dolgot, amit szeretek.
Suhanok az éjszakában. Már nagyon vágytam rá, hogy elinduljak. Csend és béke van mindenütt. Sok házban világít még a lámpa. Elképzelem, vajon mit csinálnak e késői órában?
Bulizni induló fiatalokat látok az utcákon, az egyik parkban szól a zene, éjszaka is él a város.
Közben azért haladok, nézem az időt, a lábamat magam előtt, el ne essek a kevésbé kivilágított helyeken. Sötét van, ugyanakkor világos is az erős lámpafénytől. Otthonosan érzem magam már a sötétben. Nincs rossz érzés bennem, sőt inkább hajt a kíváncsiság. Találkozok-e futóval, mint legutóbb, amikor egy lány keresztezte az utam? Diszkréten biccentettünk egymásnak. Ilyenkor megnyugszom és nyugtázom, nem vagyok egyedül. Sokan vagyunk éjjeli futók.
Vajon tudom-e tartani a tempót? Be tudom-e fejezni ugyanazt a kört jobb idővel? Lesz-e kedvem még a végén 1-2 kilométert rádobni az edzésre? Erős vagyok, úgy érzem, mindenre képes vagyok.
Csend és békesség vár, mire visszaérek a házunkhoz. Ilyenkor van időm hosszabban nyújtani. Még ez is jobban esik a szabadban. Kellemesen elfáradtam, de nem vagyok túlpörögve.
Az ajtón egy nyugodt és boldog anyuka lép be. Zuhanyzás közben is mosolygok, örülök, hogy kimentem és megcsináltam, amit elterveztem. Lefekvés előtt az utolsó utam a gyerekszobába vezet. Nyomok még egy-egy puszit a szuszogó gyerekek homlokára. És végleg lezárom ezt a napot.