Quantcast
Kezdőlap EgészségAnya lelke „És? Pihenni tud?”

„És? Pihenni tud?”

Pöttyöslabda
pihenni tud

Nem mertem, nem akartam írni sem beszélni erről, mert tudom, hogy kint a nagyvilágban a billentyűk és telefonok előtt, mint kiéhezett dögkeselyűk, várják az emberek az újabb és újabb tartalmakat, ami alatt végre szétszedhetnek valakit. Mert „minek vállal gyereket, aki nem bírja?” „Miért mentél vissza dolgozni olyan korán? Milyen anya az olyan, aki már a gyerek pár hónapos korában visszaáll a munkába?” „Mit nyavalyogsz, azt hiszed másnak könnyebb?”

Nem hiszek, nem gondolok másról mást, mert nincs rá időm, nincs rá energiám. A gyerekeimmel vagyok elfoglalva. És az állásommal, a házasságom életben tartásával. A kerttel, a rengeteg, istenem, a végtelenül sok házimunkával. Azzal, hogy olykor meglátogassam a szüleimet és a testvéreimet. Barátaim szinte már nem is maradtak. A másodállásommal. Meg a harmadikkal. De nem baj. Megcsinálom. Összeszorítom a fogam, és majd úgy biztos sikerül.

Azzal foglalkozom inkább, hogy megint hőemelkedése van a nagynak, a kicsi meg megint nem alussza át az éjszakákat. „Csak ezt a napot bírjam ki!” gondolom olykor abban reménykedve, hogy a következő könnyebb lesz. Hogy nem ég a körmömre végre a sok munka. Hogy a gyerek majd meggyógyul és végre iskolába megy. Hogy a kicsi majd végre alszik rendesen napközben, hogy a munkámat végezhessem. De általában nem ez történik. Hanem a kicsi IS beteg lesz, és a nagyhoz is fel kell kelni, mert rosszat álmodik. A munkában hirtelen sürgős, és fontos feladatot kapok. „Mélyedj el benne.” mondják. Mintha lenne akár csak 10 percem is egyben, hogy valamit végig tudjak gondolni.

De mindenre bólintok. Persze, átnézem, elmélyedek. Persze, fent maradok éjjel. Persze, olvasok még mesét, és persze rendet rakok, mire jön a nagyi. Hogyne, nem gond, gyertek át hétvégén nyugodtan. Természetesen, ki nem hagynánk az unokaöcsi szülinapját!

Iszok még egy kávét, és összeszorítom a fogam. Igen megint. Néha furán kalapál a szívem. Biztos a kimerültségtől. Vagy szívrohamom van éppen? Mindegy, nem is érek rá foglalkozni vele.

Az élet szép, pörög, tele van élménnyel – gondoljátok sokan. És ez így igaz. De számomra az élet tele van megoldatlan feladatokkal, feladandó csekkekkel, megfőzendő ebédekkel és hegyezendő ceruzákkal.

Szinte hallom is, ahogy mások mondják: „Ez nem is olyan sok feladat – mit kezdenél négy gyerekkel?” „És a férjed, nem segít?!” – kérdeznék mások. „Na, már megint egy mártír anyuka.” – pötyögi be valaki.

Én pedig összeszorítom a fogamat, és inkább nem szólok. Nem szólok senkinek, mert más úgyis bírja, hogy 4 gyereke van. Mert a férjem segít, és én mégis ennyire kivagyok. Mert azt gondolják, csak sajnáltatom magam.

Hajnali 1 óra van, és olyan furán ver a szívem. Most ez a sok kávé, vagy éppen szívrohamot kapok? Mi lesz a gyerekekkel? Egyedül vagyok itthon velük. De van, akivel még ilyenkor is tudok beszélni. Azt mondja hívjam ki az ügyeletet, és én hallgatok rá.

Izgatottan várom az orvost, szégyellem magam, amiért rám fecsérlik a drága időt. Talán nincs is semmi bajom. Biztos csak képzelem az egészet. Amíg várakozok, legurítok egy kis rumot, hátha sikerül megnyugodni. De nem igazán segít.

Kijönnek, nagyon kedvesek, megértőek. Pironkodva ismerem be, hogy ittam 2 cent rumot, hogy hátha meg tudok nyugodni. Nevetnek, mondják hogy semmi baj. Egészségemre. Gyors EKG, hallgatózás a mellkasomon. Nagyon ügyesek, a gyerekek végigdurmolják az egész vizsgálatot, és én nagyon hálás vagyok, amiért nem kell most is síró kisgyerekkel foglalkoznom.

„Pánikroham, valószínűleg.” – szól a diagnózis. Megnyugtatnak, minden rendben. Kapok egy xanaxot is. ”Rumra bevehetem?”  Kérdezem félve. De azt mondják ennyitől nem lesz bajom.

„És? Pihenni tud?” – kérdezi a doki. Nem is tudom mikor kérdezte ezt meg tőlem utoljára bárki is. „Nem. Nem tudok.” – válaszolok lemondóan. „Azért próbáljon meg.” – javasolja az orvos kissé aggódó arckifejezéssel, és csendesen összepakolnak a társával, majd eltűnnek a kocsibeállónkból.

Ez is tetszeni fog