Nem tudom elfelejteni egy anyuka kérdését valamelyik anyukás Facebook csoportban. Nem biztos, hogy pontosan tudom idézni, de a lényeg nagyjából ez volt: „Szeretnék visszamenni dolgozni a kisbabám mellett. Csak az érdekelne, hogy a munka mennyire összeegyeztethető a többi otthoni teendővel?” Semennyire… Leginkább semennyire…
De persze minden gyerekfüggő. Illetve gyerek és anya-függő. Első alkalommal akkor csináltam ezt a 4 órás home officet, amikor a kisfiam 1 éves volt. Már akkor is anyagi okai voltak elsősorban. A fiam viszont (akkor még nem tudhattam!) egy áldott jó kisbaba volt: szépen játszott egyedül a kisautóival, délelőtt aludt 2 órát, és délután is 2-3 órát . Fixen, kiszámíthatóan. Mindenki boldog volt. Én el tudtam végezni a munkámat, és nem szenvedett hiányt a kisfiam sem semmiből.
A munka nyilván akkor vált sokkal könnyebbé, amikor megkezdtük a bölcsődét. Az osztatlan, munkára koncentrálható figyelem olyan kincs, amit csak az anyukák ismernek. Ilyenkor valósággal megtáltosodik az ember, mert nem kér valaki minden második percben enni, vagy nem akar játszani, vagy nem kiabál, hogy induljunk feneket törölni vagy orrot fújni. Mindezt persze munka mellett.
Aztán a sors „megtréfált”. Megszületett az imádnivaló kislányunk. Mit nekem? Gondoltam én: ha egyszer menni fog, akkor másodszor is megcsinálom, már csak a rutin miatt is. Így a kislányom fél éves korától álltam újra munkába. Ami ekkor még nem volt különösebben nagy kunszt: nem mászott, szépen elfoglalta magát, evett, aludt.
De amióta képes mozogni! Egy négylábon (vagy gyakran két térden) járó életveszély! Nem lehet egy pillanatra sem felügyelet nélkül hagyni: kutyát kerget, a szőrét vagy a fülét tépné, az itatójában pancsol, a nagyfiam szobájában megtalálja a legapróbb legódarabokat. Lökdösi az amúgy körbekerített polcon álló tévét. Szétlocsolja az ivópoharából a vizet – igen, néha a porszívó mellett kezd neki. Nagy sebességgel robog a bekapcsolt sütő felé, vagy a laptop töltőkábelét rángatja, esetleg próbálja a szájába venni.
Nem csoda, hogy a kevésbé veszélyes dolgokat – a munka és a viszonylag ép idegrendszerem oltárán feláldozva – „elnézem” neki. Így lehet az, hogy egy naagyon elhasznált szivacsba locsolhatja a vizet. Hogy a Solo kártya majdnem minden egyes lapja már legalább egy irányba ketté van hajtva. És hogy hiányzik belőle jónéhány darab. Hogy a játékok szanaszét hevernek a lakásban. És hogy sokat van a gyerek a tévé előtt.
Nem vagyok rá büszke, egyáltalán, de más megoldásom nincsen. (A járóka gondolatát hamar elvetettem, mert a gyerek 100%, hogy kárt tenne magában, ha beletenném.) Ha jó napom van, akkor délelőtt 10-kor elalszik, és 12 körülig durmol. Ha rosszabb, akkor 11-kor vagy azután alszik, és délben ébreszthetem, mert menni kell az oviba a bátyóért.
A COVID miatt ráadásul sok-sok hetet csináltunk végig a gyerekekkel itthon, amit senkinek sem kívánok. Végtelen könyörgések a nagyfiam részéről – hadd xboxozzal, hadd videózzak, hadd nézzek tévét – és vállalhatatlan kiabálások az én részemről: „Nem látod, hogy dolgozom?” „Nem igaz, hogy nem bírsz csöndben maradni!” „Már megint felébresztetted a tesódat! Kösz szépen!”
Túlvállaltam magam. Nehéz volt felismerni, de rájöttem, hogy bizony ez nekem sok. Na nem mintha változtathatnék rajta, de többször megfordult a fejemben, hogy én biza’ felmondok, mert ezt nem bírom tovább.
De lassan azért rendeződtek a dolgok: a kisfiam 7 hétnyi betegeskedés után végre visszament az oviba, így már csak egy gyerekkel kell boldogulnom ebben a 4 órában. A munkaidőmet fejben is rugalmasan kezelem. Kitűzök magam elé feladatokat, és megcsinálom őket a nap valamely órájában –azért igyekszem úgy ütemezni, hogy legkésőbb délután 3 vagy 4 körül felálljak a gép elől.
És hogy mindezek mellett hogy néz ki a lakás? Hát… a pszichológus azt javasolta, hogy valamit adjak alább, mert ezt így nem lehet következmények nélkül csinálni. Szerintem el tudjátok képzelni… 😀
Nektek hogy megy a kisgyerek(ek), baba melletti home office? Mindent el tudtok végezni, amit szeretnétek? Nektek is „lejjebb kellett adni” a saját magatok felé támasztott elvárásokból – hogy tökéletes munkaerők, édesanyák és feleségek is legyetek? Írjátok meg!