„Látom, már hozzászoktattátok a felkapkodáshoz.” „ Hadd sírjon, erősödik a tüdeje!” „Na, már megint hisztizik, hogy felvedd!” „ Így lóg rajtad egész nap?”
Ismerős mondatok? Újdonsült anyaként sok (nem is annyira) bújtatott kritika ér minket. Elkényeztetjük a babáinkat. Aztán persze megtanulod elengedni a füled mellett, vagy egyértelműsíteni, ezek a TE anyai döntéseid. Én bevallom, sokszor elbizonytalanodtam a szülővé válás nagy kereszteződéseinél. A vicces az, hogy ez még mindig tart, lassan már több mint két éve, és az a gyanúm, hogy így lesz még pár évtizedig. Egyre kevesebb a gyomorba nyilalló, jellegzetesen szorongató bizonytalanság. De minden döntéskor újra és újra szembe kell néznem az anyai identitásommal, és a felelősség súlyával. Itt a nagy kérdés: elkényezteted-e a gyereked, ha reagálsz a sírására, amikor testközelségre vágyik?
Kis akarnok, vagy kis túlélő?
Számomra a hordozás nem választás kérdése volt. Nem gondolkodtam róla 9 hónapig, és határozott elképzelésem sem volt arról, akarom-e, vagy sem. Aztán az én kisfiam minden klasszikus tankönyvi elvárással szembe ment, így én is hordozó anyává váltam. Hogy ez mit jelent? Úgy emlékszem az első 3 hónapra, hogy folyamatosan ébren volt. Természetesen ez nem igaz, aludt ő, csak rövidke félórákat, éjszaka 1-2 órát egyben. Én pedig, mit tehettem? Hallgattam rá. Reagáltam rá. Fejlődött, ügyesedett, erősödött. Rajtam, és általam. Az én keringésem szabályozta az övét, az én testem táplálta az övét, az én szívem ritmusára aludt el, és az én járásom ritmusára lüktetett az élete. A negyedik trimeszter. Így hívja az irodalom ezt az időszakot. Az embercsecsemő az idegrendszer (és így a fejméret) nagyütemű növekedése miatt hamarabb jön a világra önellátás szempontjából, mint az állatok jó része. A kiscsikó kibújik a nőstényállatból, és ügyetlenkedve feláll. A mi kis lurkóink? Esznek, bújnak, alszanak, néha nézelődnek. Hosszú hónapokkal később kezdik csak a csetlés-botlást. Közben pedig, a kicsi temperamentumától függően, az egyik legerősebb szükségletük a testkontaktus. Ösztönösen követelik a gondoskodást. Én ezt elfogadtam. Megbántam? Dehogy. Fárasztó volt? Naná. De erősebb lettem általa én is. Közben egyre több és több ismeretet szereztem, remek könyveket olvastam, csodás szakemberek gondolatait ismertem meg.
A hordozás tudományos múltja
Az ember hordozó faj. Sőt, hogy érzékeltessem egy kicsit a lényeget, az ember hordozó állat. A csecsemő túlélése tehát a gondoskodás közelségén múlt. A túlélés, a gének továbbörökítésének sikere pedig az evolúció célja. Így a biológiai norma, a baba mindennél természetesebb igénye a testközelség.
Nem építettünk földalatti fészkeket, mint a rókák. Amíg a szülők vadásznak, a kicsik a vackukban molyolgatva várják a finom falatot, és egy-két kis Vukhoz hasonló kópé elkalandozik az erdő sűrűjében. Számunkra ez nem lett volna sikeres stratégia. Az ember magán hordta a gyermeket, életmódjából fakadóan, szinte kötelező módon. Nem feltétlenül a saját gyermekét. Lehet, hogy éppen a testvérét, vagy az unokáját. És muszáj itt megjegyeznem, mert az igény szerinti gondoskodáshoz kapcsolódik, hogy éppen ehhez hasonlóan, a szoptatás sem volt kizárólagos kapcsolat. Az együtt élő anyák egymás gyerekeit is szoptatták.
Tehát, amire rászoktatjuk most az utódainkat, az éppen nem a felkapkodás, hanem ellenkezőleg. A fizikai magányt kell megszoknia. Minél előbb. A legtöbb esetben már rögtön születés után. Ha jobban belegondolok, ez a szülés utáni szeparáció a mai ember magányos tragédiájának szomorú szimbóluma.
Az újszülöttet tehát eszközökkel monitorozzuk, ellenőrizzük, megfigyeljük, de nincsen körülötte állandóan lüktető hús-vér jelenlét. Helyette van az anyai méh hangjait utánzó plüss.
Hogy ki ebben a hibás? Mi az alapja annak az elvárásnak, hogy a csecsemő minél kevesebb testkontaktust és figyelmet igényeljen? Hogy órára, percre ütemezhető legyen a biológiai ritmusa?
A történelem válaszol
Kicsit érdemes elmerülni az utóbbi párezer év örökségében. Hihetetlen tempójú változások történtek a világban. A Földet behálózó kereskedelmi kapcsolatok, technikai varázslatok, mindent felégető háborúk. Szoros egymásrautaltság helyett mikrocsaládok jöttek létre, melyekben szerencsés esetben két felnőtt igyekszik gondoskodni a gyerekekről. Közvetlen múltunk, nagyszüleink és dédszülőink múltja a két világháború. Ezeket követően a gazdaság újraéledéséhez minden életerős nőre, családtagra szükség volt. De minden életerős gyermekre is. A nagyszülők, a rokonok, az anyák egymástól, és a babáktól távol dolgoztak. Kevés gondozóra sok baba jutott. Sok anyára pedig kevés munkaszünet. Így lett a megoldás a jól szabályozható, időre beállított “gondoskodás”. Így lett szükség a kiegészítő táplálásra, vagy az alvástréningre. De az ösztönös igények megváltozásához evolúciós léptékben ez a néhány elhanyagolható évszázadocska nem volt elég. A kicsinyeink ugyanúgy várják, és elvárják a fizikai gondoskodást, a testi közelséget.
Mit tehetsz szülőként?
Itt a paradigmaváltás, amikor az anyák és a szakemberek lassan felismerik, hogy teljesen jogos, alapvető szükségleteket kielégítő igényeket igyekeztünk eddig a babákban elnyomni. Nem ők a hisztisek, hanem a felnőttek életvitele változott meg.
Mit tanulhat a gyerek, ha törekszünk a reagálásra? „Jelzek a világnak, figyelmet kérek, a világ pedig válaszol rá. Így, ha elég erős leszek, elindulhatok felfedezni, mert biztonságban vagyok.”
Ma a gyereknevelés magányos feladat. Egy felnőtt embernek kellene kielégítenie azt az igényt, ami régen megoszlott több ember között. Ez mérhetetlenül fárasztó. Neked anyaként nem kötelességed zokszó és panasz nélkül viselni minden terhet. Persze, hangoztatják, a gyereket magadnak szülöd, miért sopánkodsz? Én azt javaslom, panaszkodj nyugodtan, majd minden lehetséges erőforrást vegyél igénybe! Közeli hozzátartozók, barátok segítségét. Házhoz szállító szolgáltatást, mélyhűtőt, önkéntesen segítő alapítványt. Amikor van rá lehetőség, pihenj, és amikor van rá erőd, öleld magadhoz, vedd karodba, s ha nyitott vagy rá, hordozd azt a kicsike emberkét. A világba vetett hitét erősítheted meg azzal, hogy felemeled. Sőt, ne csak te öleld, hanem biztasd erre az őt szerető, családtagokat is!