Van úgy, hogy összesűrűsödnek a fejem fölött a dolgok. Van úgy, hogy elegem van mindenből. Néha túl sok tud lenni a házimunka, a határidők, a reggeli és esti rohanások a gyerekekkel. Mondanom sem kell, hogy állandóan „tépem a szám”, sokszor feleslegesen. Ilyenkor üvölteni lenne kedvem, de visszafogom magam és szolidan, ám hathatósan neki kezdem újból az intelmeket. Hátha megmarad bennük valami… Hisz tudjuk: ismétlés a tudás anyja.
Aztán van az a helyzet, mikor eluralkodik a káosz a fejem felett. Csak sodródok az eseményekkel és hatástalan vagyok a gyerekeimre. Az idegeimet sokszor darabokra tudják tépni. Ilyenkor jön el az a pillanat, mikor azt mondom, most aztán elég!
Pont egy ilyen kiborulás után barátnőmmel összedugtuk a fejünket és elhatároztuk, szeretnénk egy kicsit kiszakadni a hétköznapi mókuskerékből és elutazni valahová. Csak mi ketten. Ki az a nő, gyerekes anyuka, aki ne vágyna és ne érdemelne meg egy ilyen kikapcsolódást?
Gyorsan döntöttünk, egyeztettünk, lefoglaltuk. Kinéztük a lehető legolcsóbb repülőjegyet Londonba. Kifogtunk egy olyan akciót, hogy még Nyíregyházára is költségesebb lett volna eljutni. Egy szó mint száz, minden a mi oldalunkon állt.
Így történt, hogy csináltunk magunknak egy 2 napos felhőtlen keddet és szerdát. Kézipoggyászba tömörítettük a legszükségesebbeket, és egy esős, hajnali órában barátnőm férje vitt ki minket a reptérre. Félre tettük minden gondunkat és onnantól kezdve beindult a véget nem érő csacsogásunk. Végre volt időnk mindenre. Nem kellett a gyerekek után rohangálni, fegyelmezni, kiszolgálni, gondoskodni, egyszerűen szabadnak és gondtalannak éreztük magunkat.
Végig dumáltuk a repülőutat, a transzfer utat a belvárosba, mintha csak a 7-es buszon vagy a 3-as metrón ülnénk és elfelejtettünk volna leszállni. Beszélgetésünk aztán tovább hömpölygött látva az új környezetet. Első utunk egy kávézóba vezetett, ahol betáraztunk kávéból, forró csokiból, szendvicsekből, cookies-ból. Így indultunk el gyalogosan, hogy felfedezzünk olyan helyeket a városban, ahol azelőtt még nem jártunk. Miután elsétáltunk a Westminster Apátság és a Big Ben előtt, becéloztuk a Waterloo pályaudvart, hogy vonatra szálljunk és megnézzük régi vágyunkat, a Hampton Court-ot, az angol királyi család egyik palotáját.
London verőfényes napsütéssel várt ránk és ott tartózkodásunkat megúsztuk egy csepp eső nélkül, ami azért elég jó dolog, nem? Nekünk abban a 2 napban kötelező volt jól érezni magunkat. Imádtuk a napfürdőzést, a hosszú órákon át tartó sétálást a belvárosban, a kirakat nézegetést, a nyugis vacsorát, ücsörgést a padon a parkokban. A szállodai szobában úgy éreztük magunkat, mintha koleszban lennénk. Már tizedszer kívántunk egymásnak jó éjszakát, miután valakinek még eszébe jutott egy újabb fontos közlendő, ami persze további hosszabb tereferébe torkollott.
Na és hol jön itt a mozgás?! FittAnyát nem hagytuk otthon!
Természetesen fő célunk az volt, hogy kirángassuk magunkat a megszokásból. Korán felkeltünk, hogy kettőnk szenvedélyének hódolva futással indítsuk a napot a Hyde Parkban. Óriási érzés volt futócuccban az ébredező várost és a parkot látni. A korai óra ellenére sem voltunk egyedül. Szinte pezsgett a park a mozogni vágyóktól. Futva néztük meg a Kensington Palotát és a Royal Albert Hall-t.
Utolsó programnak a The Shard nevű felhőkarcolót szemeltük ki. A 309 méter magas épületből kitekintve búcsúztunk Londontól.
7 km-t futottunk és kb. 25 km-t gyalogoltunk a városban. Nekünk a mozgás is hozzátartozott a kikapcsolódáshoz.
Az egyik legemlékezetesebb kirándulásunk volt a közel 24 éves barátságunk során. Sosem fogom elfelejteni. Kipihenten, sok-sok élménnyel értünk haza. A férjeink pedig csillagos ötöst érdemelnek, hogy mindez megvalósulhatott.