A hatalmas lelkesedéssel induló tornázós karrierem már az első héten derékba tört a kollektív, családi betegség miatt. Amíg a sorra kidőlő gyerekeimet, majd Férjet ápoltam, még csak-csak sikerült beiktatni az életembe a testmozgást, de amikor már én se nagyon tudtam felkelni az ágyból, feladtam a szülés utáni regenerációt. De persze csak ideiglenesen, és azt is csak testileg: fejben egyáltalán nem mondtam le a programról és a kitűzött céljaimról; tudtam, hogy amint vége a lábadozásnak, visszaállok a tornasorba. És így is lett!
A motiváció megőrzésében sokat segített a zárt Facebook csoport, ami a program indulásakor jött létre. Mindenki, aki januárban belefogott a nyolc héten át tartó otthoni edzéssorozatba, becsatlakozhatott a virtuális közösségbe. Itt lehet kérdezni az edzőktől is, akik a képernyőn keresztül erre a két hónapra beköltöztek a nappalinkba, és persze lehet kérdezni egymástól is, kinek mi a tapasztalata, vagy egyszerűen csak megosztani az örömöt, hogy ma egyben végig tudtam csinálni a tornát, mert végre nagyot aludt a gyerekem. Bár mindannyian a saját négy falunk között regenerálódunk, tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül: országszerte 290 (!) másik anyuka emelgeti ugyanúgy a lábát a tornaszőnyegen, amíg mellette a babája vidáman rúgkapál, a háttérben pedig duruzsol a mosógép. Van, aki csak annyit ír ki a csoportba, hogy ma baromira nem volt kedvem megmozdulni, de nagy nehezen összeszedtem magam, megcsináltam és szuper jól esett – és ennyi elég is tud lenni a motivációhoz, mert a mondat első felével elég sokan tudunk azonosulni, a végeredményre pedig – hogy újra jól érezzük magunkat a bőrünkben – mindannyian vágyunk. Úgyhogy én ezeket a kis bejegyzéseket olvasgattam még a betegágyamban is fél szemmel, és biztos vagyok benne, hogy ennek köszönhetően nem estem ki a „hangulatból”: amint visszatért az erőm, már indítottam is az aktuális videót.
De pontosan mikor? Melyik napszakba tudom beszuszakolni a három gyerek mellett a tornát? Az már az első héten kiderült, hogy a gyerekekkel együtt nem érdemes kísérletezni. Elvileg hagyják, hogy fél órát nélkülük a habszivacson töltsek, de gyakorlatilag mégsem… Vagy azért, mert időnként hozzám szólnak, mutatni akarnak valamit, vagy épp szorosan mellém bújnak – ami egyébként teljesen természetes, hiszen mégiscsak egy légtérben vagyunk, hiába próbálok mással foglalkozni. De ha épp „békén hagynak”, akkor meg pont ezért nem sikerül az edzésre koncentrálnom: muszáj fél szemmel azt lesnem, mi ez a gyanús csönd, vajon mivel sikerült ilyen jól lefoglalniuk magukat… Szóval ahhoz, hogy száz százalékosan tudjak figyelni a videóban elhangzó instrukciókra és a helyes kivitelezésükre, nyugalom és béke kell – így jutottam el az esti tornázáshoz.
Fél tíz volt, amikor valóban beállt a csend. Persze a fektetés már egy órával korábban megtörtént, de mire minden kis motoszkálás, suttogás, forgolódás elhalt, és én is lelkileg odajutottam, hogy belekezdjek a tornába, addigra bőven a tízes felé közelített a kis mutató. Mert még gyorsan kiteregettem, hiszen már déután lejárt a mosás, de előtte le kellett szedni a szárítóról a tiszta ruhát, amit lábujjhegyen bevittem a gyerekszobába, mire kiderült, hogy Nagytesó még nem alszik, mert egy zseblámpánál olvasgat… Milyen büszke voltam rá egy éve, amikor megtanult olvasni és belekezdett egyedül egy könyvbe! Most viszont jobban értékeltem volna, ha a könyvmolykodás helyett végre lehunyta volna a szemét… Lassan elcsendesült a lakás, én is lemondtam a rendrakásról, sőt, ami még nehezebb volt: az internet mindféle bugyraiban való szörfözésről, és belekezdtem a tornába.
Amilyen nehezen vettem rá magam az aktuális edzésre, olyan gyorsan elrepült a harmincegynéhány perc. A program második hetében jártunk ekkor, így még viszonylag könnyen teljesíthetőek voltak a gyakorlatokat, átmozgattuk a testet, kellemesen megdolgoztattuk a mélyizmokat. Szóval nem izzadtam le, de azért kicsit kimelegedtem, és ami még izgalmasabb volt, tekintve, hogy már későre járt: kifejezetten felfrissültem! Fél 11 óra körül úgy éreztem, tele vagyok energiával. Eszembe jutott egy csomó sürgős elintéznivaló, amire napközben nem volt időm: befizettem online a villanyszámlát, amitől – számomra is meglepő módon – feltámadt az érdeklődésem a havi kiadásaink iránt, és elkezdtem a számláinkat böngészni. Majd beugrott, hogy egy barátnőm két napja egy francia nyelvű elméleti szöveg lefordításában kérte a segítségemet, aminek a számlák után teljes gőzzel nekiláttam. Aztán még megírtam néhány emailt, majd hajnali egy körül beestem az ágyba. És ezt a héten még kétszer eljátszottam: volt, hogy cikket írtam, vagy a másnapi mosást készítettem be a gépbe, esetleg feljegyeztem a naptárba a következő havi iskolai programokat, amikről alapesetben mindig elfeledkezem. A hét második felében kezdtem alvajáróként működni nappal, annyira átcsúsztam az éjszakai üzzemmódba – így kénytelen voltam belátni, hogy ha valóban regenerálódni akarok, nem pedig leépülni, akkor stratégiát kell változtatnom…
Mi lenne, ha megpróbálnék egy fél órával hamarabb felkelni, és az edzés frissítő hatását délelőtt kamatoztatnám?…
A következő heti beszámolómból kiderül, sikerült-e!
A Szülés Utáni Regeneráló Programról és arról, hogy miért vágtam bele, IDE kattintva olvashattok!
Az első hét tapasztalatait pedig ITT találjátok!
Héda Veronika
Gyerekekkel Csavargó
A képet a szerzőről a Családmesék fotósa, B. Nagy Tímea készítette.