Quantcast
Kezdőlap Ti írtátok... Szénné égtem egy menstruációs kehely miatt-mégsem bánom

Szénné égtem egy menstruációs kehely miatt-mégsem bánom

Évi Hernaez

Ma délelőtt gyógyszertárba mentem a négy és fél éves a kisfiammal. Azt kell tudni róla, hogy mint minden korabeli kisgyerek, nagyon sokat beszél, folyamatosan kérdez, és gyanús, hogy a hangerőszabályozót lefelejtettük róla annak idején. Cuki kisfiú egyébként, igazi szivacs, és semmit sem tud szó nélkül hagyni.

Pici korától kezdve igyekszünk titkok és tabuk nélkül nevelni őt. Na ez nem azt jelenti, hogy nálunk nincs Jézuska vagy Húsvéti Nyuszi, dehogyis! Ezt a fajta „hazugságot” megengedjük magunknak, hiszen milyen gyerekkora lenne mondjuk a karácsony varázsa nélkül?

Szóval nincsenek tabuk, már amennyire a saját (a férjem és az én) neveltetésünk engedi. Nekem ez már a kezdetektől fontos volt, mert szeretném, ha egészséges testképe alakulna ki saját magáról, és szerintem (hangsúlyozom, ez a saját véleményem, nem tudományos alátámasztott tény) a szülő-gyerek kapcsolat is lazább, könnyedebb, ha teljesen természetesen kezeljük az élet velejáróit.

Két és fél éves koráig szopizott, emlékszik még rá, hogy milyen volt. Gyakran együtt fürdünk időspórolás miatt, meg mert néha csak jó így tölteni egy vasárnap estét. A kádban ellazul, és olyan dolgokat mesél el az oviról, amiket egyébként nem mondana el a hétköznapi rohanásban. Mivel segítségem nincsen, a férjem pedig sokat dolgozik, amíg el nem kezdte az ovit, a napjainkat a fiam és én kettesben töltöttük. Két éves koráig nem tévézett, mindent vele kellett megoldanom. Igen, a wc-zést is. Igen, a kis-és a nagydolgot is.

És bizony a menstruációm sem kérdezte meg, hogy most éppen egyedül vagyok-e vagy sem. Na ezt most nem úgy kell elképzelni, hogy telibe előtte intéztem, amit intézni kell ilyenkor, de a menstruációs kelyhemet bizony nem egyszer látta már (tiszta állapotban, nem éppen ürítés előtt, ne hívjátok a gyámügyet). Mivel egy kisgyereknek minden újdonság a világon, természetes, hogy mindenről kérdez. Én pedig nem rejtegetem a dolgokat, hanem válaszolok neki:

hogy hogyan jött ki a hasamból, hogyan jön tej az anyukák cicijéből, hogyan lesz a megevett ételből kaka…és hogy mire való az a bizonyos menstruációs kehely.

Természetesen a saját szintjén magyarázom, szakszavak és túlbonyolítás nélkül. Egyszer olvastam egy nagyon jó trükköt, amit azóta is használok: hagyom, hogy ő kérdezzen, én pedig csak és kizárólag a kérdésére reagálok. Amikor azt kérdezte, hogy honnan jön ki a baba az anya hasából, akkor azt mondtam neki: „Két módon tud kibújni a kisbaba. Vagy az anyuka nuniján keresztül, vagy pedig a doktorbácsik segítségével egy lyukon a pocakon át.”

Nagyon aranyos volt egyébként ennél a beszélgetésnél, soha nem fogom elfelejteni a kis arcát, ahogyan dolgozta fel a hallottakat. Szinte láttam, ahogyan kattognak az agytekervényei, és igyekszik elraktározni az új információkat. De tudjátok mi volt a legmegdöbbentőbb az egészben? Hogy akkor nem kérdezett tovább. Egyszerűen csak felrakta az agya egyik kis polcára, megemésztette, és kb. fél évvel később újra előhozta a témát, akkor már azt kérdezve, hogy ha a nunin keresztül bújik ki, akkor hogy fér át.

Így volt ez a menstruációs kehellyel is. Nem sokkoltam egy egész anatómia leckével, egyszerűen csak elmondtam, hogy a lányoknak havonta néhány napig szükségük van erre a dologra. És igen, azt is a nunijukba kell tenni. Néha néha előjön a beszélgetéseinkkor, de nem pörög rajta folyamatosan. Látja, amikor kifőzöm, és nincs elrejtve, ha kihúzza a fiókot a fürdőszobaszekrényben.

No tehát ilyen előismeretekkel éljük az életünket, a lehető legtermészetesebben kezelve ezeket a kérdéseket.

Legnagyobb sajnálatomra ez nem minden családban van így, ma is megtapasztaltam a gyógyszertárban. Bementünk egy Coldrexért, és a pénztár mellett egy polcon menstruációs kelyhek vannak kirakva. Már fizettem, amikor az én kis dumagépem egyszer csak csöppet sem alacsony hangerőn így szólt hozzám:

„Anya nézd, ez olyan, mint amilyet Te szoktál a puncidba tenni. Csak ez más színű.”

A gyógyszertárban egy pillanatig megfagyott a levegő. Egy velem egyidős férfi állt közvetlenül mögöttünk, utána egy nagymamakorú, elegáns hölgy, végül pedig a fiatal anyuka a kétéves kisfiával.

A gyógyszerész lánnyal összevillant a tekintetünk, és hangos nevetésben törtünk ki. Azután pedig a többi vásárló döbbent nézéseitől kísérve a fiamat kézenfogva nevetve vonultam ki a tett helyszínéről. Rákvörösen és nagyon büszkén.

Mert lehet, hogy kellemetlen szituációkba sodor, és legszívesebben elsüllyedtem volna abban a pillanatban, ám mégiscsak örülök, hogy neki ezek a dolgok teljesen természetesek. Hiszen mennyivel könnyebb így felnőni, nem? Hogy nincsenek tabuk, és bármiről beszélhet a szüleivel. Ha az az ára ennek, hogy néha szénné égek, ám legyen.

Ez is tetszeni fog