Legutóbbi beszámolómban a havas-esős zimankóra fogtam tornázó kedvem hanyatlását, de a fergetegesen sikerült virtuális jelmezbál szerencsére visszarántott az ellustulás lejtőjéről. Engem is meglepett, hogy a jelmezben tornázás abszurd ötlete milyen pozitívan hatott rám, vidáman jógáztam a busó álarcban, úgyhogy ezt a receptet nektek is ajánlom: Ha épp nincs kedvetek az otthoni tornához, aggassatok magatokra bármit, amit normális körülmények között nem vennétek fel, kapjátok elő a sosem használt fejdíszeket, és amikor körülöttetek már az egész család jobbra-balra dől a röhögéstől, akkor próbáljatok meg a farsangi felszerelésben edzeni… Olyan bosszantóan nehéz lesz, hogy inkább lerántjátok magatokról a göncöket, és boldogan végigcsináljátok a régóta halogatott tornát a szokásos cicanadrágban. Valami ilyesmi a harmadik hét tanulsága, de lássuk, mi történt a negyedik héten!
Röviden: semmi jó. A farsangi kitérőt követően mégis utolért a tornázós depresszió, és csak nagy kínkeservek közepette sikerült rászánnom magam, hogy a minimum edzésszámot alulról megközelítsem. Pedig nem történt semmi különös a hétköznapi életünkben, ami indokolta volna az elkedvetlenedést. Igaz, két szülői értekezleten is részt vettem két egymást követő napon, mindkettő Nagytesót érintette (mi lesz velem, ha már mindhárom gyerekem különféle intézményekbe fog járni?!), és mint tudjuk, a szülői értekezletek nem a világ legszórakoztatóbb programjai. Kétségtelenül fontosak, de engem valamiért jobban leszívnak, mint egy szoptatással, babaringatással átvirrasztott éjszaka. Na de ettől még persze tornázhattam volna nyugodtan. Igaz, a hét második felében Kistesó lebetegedett, és Férj se érezte jól magát, és még sorolhatnám a hasonló kifogásokat, de minek?…
Az igazság az, hogy vannak olyan időszakok, amikor minden különösebb ok nélkül egyszerűen nehezebbnek tűnik az élet. Legalábbis nekem, pedig alapvetően optimista személyiség vagyok. De amikor beüt a krach, értelmetlennek tűnik még a szülés utáni regeneráció is. Minek regenerálódjak, amikor úgyse jutok el a játszótéren kívül sehova? A szülői értekezletek kedvéért? Ilyenkor nehezebben indulnak a reggelek, még egy filteres tea elkészítése is bonyolultnak látszik, nem hogy a szendvicsgyártás, és akkor az ebédfőzésről inkább nem is beszélek. Ólomlábakon halad az idő, minden hosszadalmas és nyűglődős, aztán eljön az este, amikor észbe kapok, hogy milyen gyorsan elrohant a nap, és nem csináltam semmi hasznosat a túlélésen kívül. Ezek azok a napok, amiket legszívesebben a szobámba zárkózva, az ágyon fetrengve töltenék egy halom egészségtelen nasi társaságában, ha épp nem lenne három gyerekem, akiket el kell látnom és értelmes dolgokra nevelnem. Bár ezeken a napokon végtelenül zavar, hogy még rendesen szenvedni sincs időm, utólag mindig rájövök, hogy hálás lehetek a gyerekeimnek, amiért a felszínen tartanak. A kifogyhatatlan kérdéseikkel, meg a Bogyó és Babóca meseolvasás iránti kimeríthetelen igényükkel folyamatosan elterelik a figyelmemet az önsajnálatról, és visszarántanak a kőkemény valóságba. A valóság pedig az, hogy mindjárt letelik az aktuális torna elvégzésére kijelölt 48 óra, és én még egy fejkörzést se végeztem!
Ez volt az a hét, amikor mindhárom tornának késő este fogtam neki. A pilatest félálomban csináltam 11 körül, gondolkodás nélkül követtem az instrukciókat és hálás voltam az edzőnek, amiért a gyakorlatok nagy részét fekve végeztük. Biztos nem ez volt életem leghatékonyabb órája, de legalább nem hagytam ki. A zsírégető formatorna előző héten nagyot ütött, de most csak enerváltan utánoztam a képernyőn látott mozdulatokat, és a nyújtásnak örültem a legjobban. A jógát pedig addig halogattam, hogy már attól féltem, le fog állni a videó, mert kifutok az időkeretből – de mégsem: kiderült, hogy az éjfél előtt elindított online tornát végig lehet csinálni még akkor is, ha hivatalosan már átléptünk a soron következő torna idősávjába. Hajnali fél egykor a jóga végeztével akár bele is foghattam volna az új edzésbe, de inkább bedőltem az ágyba, és reménykedtem, hogy az éjféli tornázással eljutottam a mélypontra, ahonnan már csak felfelé vezet tornázós karrierem rögös útja…
Hamarosan jelentkezem a folytatással!
A Szülés Utáni Regeneráló Programról és arról, hogy miért vágtam bele, IDE kattintva olvashattok!
Az első hét tapasztalatait ITT találjátok, a második hétről ITT, a harmadikról pedig ITT írtam.
Héda Veronika
Fotó: Családmesék