A huszas éveimben egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy valaha anyává szeretnék válni. szerettem a gyerekeket, ezért is lettem tanár, de azt is szerettem, hogy nevezett gyerekeket a nap végén visszaadom a szüleiknek.
Még egy dologban biztos voltam: ha valaha gyereket szülök, nem leszek olyan anyuka, aki otthon marad a babával. Otthon lévő anyukának lenni nagyjából pont annyira tűnt izgalmasnak, mint ha egy növényt bámulnék, ahogy nő.
Úgy gondoltam, hogy ha otthon maradok a gyerekkel, az gátat szab a személyes fejlődésemnek és azt is jelenti, hogy soha többé nem fogok melegítőnél csinosabban felöltözni. Azt gondoltam, semmilyen szilárd alapja nem lesz a napjaimnak, és az otthon levés bármilyen karrier-célom végét jelenti.
Aztán valami változást hozott az életemben: Lyme-kóros lettem, amitől a fejem nem bírtam felemelni, nemhogy dolgozni. Ez bizonytalanná tett a jövőmmel kapcsolatban, minden értelemben. A fizikai erőmet az évek során nagyjából visszaszereztem, de ahhoz nem voltam elég egészséges, hogy visszamenjek dolgozni.
És történt még valami: megszületett az első unokahúgom.
Emlékszem, ahogy tartom a karomban, és nem tudok elszakadni az apró kis formáitól. Nem tudtam szavakba önteni akkoriban, de egyértelmű volt, hogy elkezdtem vágyni egy gyerekre. Tudtam, hogy mégis anya leszek egy nap.
Nem sokkal a harmincadik szülinapom előtt a férjemmel úgy döntöttünk, hogy gyereket vállalunk. Mivel az egészségi állapotom még nem volt tökéletes, az otthon maradás a babával nem választás kérdése volt.
Most pedig itt vagyok: itthon maradó anyuka a három éves gyermekemmel.
És, nem elég meglepő módon, boldog vagyok a helyzettel.
Nem unalmas, sőt, kifejezetten eseménydús. Nem csak melegítő van rajtam. Örülnék, ha meglenne a választás lehetősége, hogy itthon akarok vele maradni vagy vissza akarok menni dolgozni, de ettől függetlenül szeretem a jelenlegi helyzetet, szeretek három éve itthon lenni a gyerekemmel.
És rájöttem, hogy amikor a leendő anyaságomról fantáziáltam, akkor kihagytam a leglényegesebb faktort: a szeretetet, amit iránta érzek.
Mert emiatt a szeretet miatt megérik a koszos pelenkák. Megéri minden áldozat. Ez a szeretet tesz engem is teljessé.
Az anyaság egészen más, mint amilyennek kívülről látszik. Sokkal nehezebb, de sokkal jobb is. Sokkal többet kapunk azokért az áldozatokért, amiket hozunk. Sokkal jobban kiteljesít és eltölt boldogsággal.
Még hogy meggátolja a személyes fejlődésem? Éppen hogy nagy lökést adott neki. Ahogy nevelem a gyerekem, jobban megértem a saját szüleim is. Ahogy helytállok szülőként, jobban látom a saját gyengeségeim és erősségeim. Ahogy tanítom a gyerekem, türelmesebbé válok.
Néha visszavágyom a munkám világába. Néha úgy érzem, az altatás ideje sose jön el. De ezeknél sokkal erősebben érzem azt az örömet, amit korábban el sem tudtam képzelni.
Forrás: mother.ly