Nyűgösen, kedvetlenül estem túl a szülés utáni regeneráló program negyedik hetén, ahogy azt az előző beszámolómban elpanaszoltam. De jól sejtettem már kínkeserveim közepette is, hogy a mélypontról csak felfelé vezethet az út. Hála a tornázók védőszentjének, ha van ilyen – így is lett: az ötödik hét már több vidámságot, sőt egy kellemes meglepetést is tartogatott a számomra. De lássunk mindent szépen sorjában!
Hét eleji pilates pipa, végre elkezdtem ráérezni a mélyizmaimra. Már nem tűnt kínainak, amikor Flóra, az edző azt mondta, kapcsoljuk be a polcocskát a medencecsontok között. Nem kellett már iszonyúan koncentrálnom, hogy érezzem, amit érezni kéne, miközben végzem a gyakorlatokat. Megértettem, mit jelent, hogy a pilates nem a nagy mozdulatokról, hanem a precizitásról szól: már tudtam figyelni a helyes testtartásra a mozdulatsor közben, mert tapasztaltam, hogy különben feleannyit sem ér az egész. Ezekbe mind bele kellett jönnöm, mert a képernyőről sajnos senki nem szól rám, hogy lejjebb a vállat, feljebb a kart, de a sokszor elismételt, pontos instrukcióknak köszönhetően megtanultam észrevenni a nüanszokat és folyamatosan korrigálni a pozíciót.
A hét közepén jött a zsírégető formatorna, ami a pilates és a jóga közé ékelve szinte áramütésként érte elpuhult anyatestemet. Az a fura, hogy eddig azt gondoltam magamról, én inkább az a jógás típus vagyok, aki szereti megfigyelni a belső érzeteket, és a saját természetes légzése ritmusában végezni a gyakorlatokat. Mindig utáltam az olyan edzéseket, amiken az idegtépőn dübörgő zene ritmusára és egy edzőnek nevezett hajcsár rövid és kegyetlen utasításaira rengetegszer el kell ismételni egy értelmetlennek tűnő mozdulatot, ami semmire sem jó azon kívül, hogy baromira fáj és elvileg megdolgoztatja valamelyik izmot. Még egy igen népszerű blogbejegyzést is írtam arról az abszurd élményemről, amikor a második gyerekem születése utáni hónapokban gyanútlanul betévedtem egy zsírégetésre, és a végén csillagokat látva tántorogtam ki az ajtón. Borzalmas volt, és azóta messze el is kerültem az önsanyargatásnak ezt a legalizált formáját.
Nem is örültem, amikor először megláttam a „zsírégetés” szót a szülés utáni regeneráló programban, de annál nagyobb volt a meglepetés, amikor rájöttem, hogy én ezt élvezem! Először is, mert jó zenére is lehet csinálni. Másodszor: Nóri vicces, kifejezetten jól szórakozom rajta, miközben izzadok és küzdök. Harmadszor: a gyakorlatok pont úgy vannak adagolva, hogy fárasztóak, de azért még teljesíthetőek is. Érzem dolgozni az izmaimat, de nem halok bele, mint anno azon a bizonyos zsírégető edzésen. Negyedszer: a kellemesnek mondható pilates és a szintén nem túl megerőltető jóga mellett kifejezetten jól esik egy keményebb edzés.
Nórinál tényleg nincs kegyelem: se elcsendesedés, se belülre fókuszálás, se légzésmegfigyelés, csak lihegés és vad szívdobogás. Már a bemelegítésnél jobban izzadtam, mint a másik két órán együttvéve, pedig hol volt még a neheze! …És még három, még kettő, még egy, és kész, igyál egy kortyot, megyünk tovább! Levegőbe bokszolás, favágás, kosarazás, közben végig popsiszorítás, medencebillentés, köldökbeszippantás… Ha a gyakorlatok közben nem sikítanának olyan kétségbeejtően a meggyengült izmaim, úgy érezném, valami kortárs performansz főszereplője vagyok. Amikor épp nem levegő után kapkodok, remekül szórakozom a mozdulatsorokon, amikkel mintha eljátszanánk–előadnánk valamit, például hogy a strandon üldögélve popsiemelgetéssel kiszedjük a beszorult fürdőbugyit… Remélem, ez a mozdulatsor nyáron a Balaton partján is eszembe fog jutni, és élőben bemutathatom majd a strandoló nagyközönségnek!
Annyira elkapott a zsírégető láz, hogy ezen a héten ismételtem is belőle. Szerdán először a két és fél éves Kistesó és a négy hónapos Öcsi társaságában fogtam bele a tornába. Az első 8 percben tátott szájjal bámultak, aztán elegük lett és felváltva csinálták nekem a műsort a képernyőn lévő Nórival együtt. Nagyjából ötpercenként le kellett állítanom a videót, almát vágtam, könyvet kerestem, babát öltöztettem, Öcsit ringattam, de a legrosszabb az volt, amikor Kistesót véletlenül kigáncsoltam. Épp hátranyújtottam az egyik lábam, hogy valamilyen comberősítő térdhajlítást végezzek, amikor ugyanabban a pillanatban a lányom elrobogott mögöttem és keresztülesett rajta. Szóval még egy kis sportbaleset is történt, de mindez csak megerősített abban, hogy ezt az edzést gyerekek nélkül nagyobb erőbedobással (és állandó megszakítások nélkül) is meg lehetne csinálni. Csütörtökön eljött az én időm: Kistesó a családi napköziben hancúrozott, Öcsi aludt, én pedig égettem a zsírt a nappaliban.
Nem hiába! Mivel átléptük az összesen nyolc hétből álló program félidejét, az ötödik héten felmértük az addig elért eredményeket. Emlékeztek, hogy én már a program indulásakor azonnal ledobtam magamról két kilót – na nem a sok torna miatt, hanem mert kitört a családunkon a hányós-hasmenős betegség? Képzeljétek, az étvágyam azóta kitűnően helyreállt és egyáltalán nem számoltam az eltüntetett kalóriákat, de az a két kiló nem mászott vissza! Sőt, egy picit fogytam combból és csípőből is. Sajnos egy kis pocak még mindig maradt, viszont kevésbé löttyedt fomában: lassan, de biztosan épülnek a hasizmaim. Csodákat heti három tornától nyilván nem lehet várni ilyen rövid idő alatt, de valami változás egyértelműen elindult a testemben… Bárcsak folytatódna is!
Hamarosan jelentkezem az újabb beszámolóval!
Addig is olvassátok el a tornanapló korábbi fejezeteit, ha még nem tettétek volna meg:
Az első hét tapasztalatait ITT találjátok, a második hétről ITT, a harmadikról ITT, a negyedikről pedig ITT írtam.
A Szülés Utáni Regeneráló Programról és arról, hogy miért vágtam bele, IDE kattintva olvashattok!
Héda Veronika