Nemrég zajlott le köztem és az ételt szállító futárlány között ez a párbeszéd. Természetesen az „előzőn” az utolsó várandósságomat értettem. Nem mondom, hogy jól esett, hiszen 15 hónappal ezelőtt született a kislányom, és pontosan tudom, hogy még mindig úgy festek, mint egy 4-5 hónapos terhes kismama. De azt is tudom, hogy a fogyásnak nem most van itt (még) az ideje.
Én meg a testem soha nem voltunk különösebben jó viszonyban. Mindig épp a terhességeim előtt álltam az áhított súly és alak küszöbén, de mindkétszer közbevágott az élet, és a testem inkább a kisbabáimra fordította az energiáit.
Mindkét terhességem viszonylag könnyű volt, én mégis nehezen éltem meg a hétköznapossá váló fájdalmakat, azt, hogy már nem járhattam kerékpárral dolgozni, és a felszaladó kilók látványa (és érzése) is elég nyomasztó volt.
Mindkét szülésem császármetszés volt, mindkettő ilyen-olyan okok miatt traumatikus, és mindkettőből oltári nehezen (kb 1 év alatt) épültem fel. Az első terhesség után a hasfalam 3 ujjnyira maradt nyitva, ekkor a Love Your Belly torna segítségével sikerült 2-2,5 ujjnyira „visszazárni”, ami már nem zavart a további sportolásban.
A második terhességem után fogalmam sincs mekkora volt a rés a két hasizmom között, de éreztem, hogy – szinte szó szerint – előrebuknak a beleim. 1,5 adag becsülettel elvégzett Gyerünk Anyukám torna után (ez összesen 10 hét) jutottam el addig, hogy „csak” 4,5 ujjnyira van nyitva a hasfalam. Ehhez társul még 10-15 kiló fölösleg – szintén nagy része a hasamon – és máris nem csodálkozom azon, hogy várandósnak nézek ki.
Mindig elámulok 3-4 gyerekes anyukák láttán, akik szülés után pár hónappal már szinte teljesen lapos hassal rohangálnak a gyerekek után a picivel a hasukon.
DE. Ez az én történetem, és nem másé. Én tudom, hogy mennyit jártam még orvoshoz és kórházba, míg mások már teljesen felépültek. Tudom, hogy a testem mi mindenen ment keresztül – és megy a mai napig – azért, hogy a gyermekeimet tápláljam és ellássam. Csak én tudom, hogy mekkora erőfeszítésembe kerül minden reggel „csak felkelni” és „csak jelen lenni” a gyerekek életében, elérhető lenni játékra, beszélgetésre. És akkor még a munkáról nem is beszéltünk…
Mondhatnám, hogy itt a bikiniszezon, és zavar a súlyfelesleg, a lógó cicik és a nagy pocakom, de ez nincs így. Inkább válogatok a szebbnél-szebb fürdőruhák között, és vásárolok magamnak egy újat, ami ezen a nyáron majd szépen kiszolgál. (Nem, nem híztam ki az előzőt, csak éppen 6 évvel ezelőtt vásároltam fürdőruhát utoljára.)
Most másnak van itt az ideje. A rengetegszer ébredős éjszakáknak. A tapicskoló kis kezeknek, amik mindig anya nyakát akarják ölelni. A sok-sok cicizésnek, a parti pancsolásnak. Szeretem ezt a megnyúzott testet, de ami még fontosabb: a gyermekeim is szeretik. A kicsi párnának használja a pocakomat: gyűri, csavarja, nyomkodja, elalvásnál csukást ugrik bele. Pont a sebbe.. Au. A nagy is szereti belefúrni a fejét – bár már egyre kevesebbszer jön.
Nem tökéletes a testem. Sőt: annak éppen az ellenkezője. De én hálás vagyok neki, mert minden nehézség ellenére mégis tökéletesen funkcionál: kisbabát etet, bár ő maga kaphatna sokkal jobb ételeket. Működik és funkcionál – szinte nulla pihenés mellett. Képes ébren maradni, mesét olvasni, vigasztalni és még játszani is, ha éppen arra van szükség. A testem otthon a kisbabám számára, az otthon melege és puhasága a nagyobb számára.
És tudom, hogy ha eljön az ideje, végre újra lesz időm meghálálni neki az erőfeszítéseit sporttal, egészségesebb ételekkel és persze sok –sok szeretettel.