6 éves lett a kicsifiam..
Ma 12:04 perckor átgondoltam azt, ami az elmúlt kereken, percre pontosan 6 év alatt történt velem. Megkaptam életem legnagyobb csodáját, a kisfiamat.
Aggódtam, hogy vajon jó anyja leszek?
Megadok majd neki mindent, amire szüksége lesz? Képes leszek feladni egy részemet, átértékelni mindent, ami addig voltam, hogy már nem csak ÉN, hanem innentől Ő lesz? Meg tudom majd vigasztalni, ha sír és igazi támasza leszek majd a bajban?
De tényleg létezik az anyai ösztön. Mely megmutatja, mit kell csinálni, olyan helyzetekben is feltaláltam magam, amire addig nem is gondoltam, hogy ilyen könnyen menni fog. Jöttek a bölcsis évek, sírás a kocsiban, míg Ő valószínűleg vidáman játszott odabent, ugyanez az oviban. Boldog karácsonyok, amikor meglátom, hogy jön ki a szobából, rácsodálkozik az ünnepre, és potyognak a könnyeim, amikor látom azt a földöntúli örömöt az arcán, amit mi, felnőttek már nem tudunk így megélni. Igen, mi, felnőttek.
Mert felnőttem. Felnőtt lettem. Általa megtanultam, hogy mit jelent felelősséggel tartozni valakiért, és mit jelent önzetlenül, tiszta szívből szeretni. És ez így marad akkor is, amikor majd ciki lesz, hogy anya mennyire szeret, de én akkor is anyaoroszlánként fogom védeni őt, tűzbe megyek érte, mert ő általa lettem valaki, igazi nő. Aztán elnéztem ma, ahogy játszott, ahogy örült az ajándékainak, és kicsit szomorúan jegyeztem meg, hogy ő már nem az én babám, már igazi kisfiú, aki lassan kilép az életbe, az élet nehézségeibe, megtapasztalja, mi a rossz, mi a gonoszság, és ettől elzárni nem tudom, de védeni fogom életem végéig. Köszönök Neked mindent, boldog születésnapot, Kisfiam!
Szendrey Dóra