Játszótéren állunk, Sára négy, Petra három, én két gyerekkel.
-
Mikor született nálatok a legkisebb? – kérdi Petra Sára felé fordulva.
-
Nyolc hónapja – válaszolja Sára.
-
Simán ment minden?
-
Császár volt.
-
Császár?
-
Igen.
-
De miért?
-
Nem akart magától kijönni a baba.
-
Nem értem. Ezek szerint te nem tudsz szülni?
-
Úgy tűnik.
-
Hát ez fura. De mondta az orvos, hogy miért nem megy ez neked? Akkor te száz éve meghaltál volna?
-
Valószínűleg.
Sára a távolba mered, Petra fürkészőn bámulja. Én pedig rájövök, hogy nagy a baj. Mert a helyzet kezd ismerőssé válni. Természetes szülők kontra császárosok. Előbbiek sok esetben nyíltan megvetik utóbbiakat. Szégyellje magát. Biztos lelki elakadással küzd. Vagy fél a fájdalomtól. Túlgörcsöli. Nem bírja. Az orvosnak hisz, nem a megérzéseinek. Nem áll ki magáért. Nem bízik a testében.
Miért? Ki bízik? Ki áll le vitatkozni az orvossal, ha ő a baba és az anya védelme miatt császármetszést javasol?
Aki járt már kórházban, pontosan tudja: kevés ennél kiszolgáltatottabb helyzet létezik. És az orvos nem mindig indokol, mert nincs rá ideje, vagy van, csak mi nem értünk belőle egy kukkot sem, vagy ha értjük, nem akarunk vitatkozni vele, mert egy célunk van: kezünkben tartani egy gyönyörű, egészséges kisbabát.
Ezzel nem azt állítom, hogy a császármetszések számának rohamos növekedése az utóbbi években jó vagy minden esetben indokolt. El tudom képzelni, hogy sokszor a kényelem diktálja. Attól azonban a hideg kiráz, amikor nők egymás között nyíltan vagy burkoltan lenézik azt, aki műtét útján adott életet gyermekének. Nem ezen múlik. Az együtt töltött idő, az odafordulás és szeretet teszi bennünket ilyen vagy olyan anyává.
Kedves jelenlegi és leendő anyukák! Egy szemöldök felhúzás, grimasz, megjegyzés is nagy sebet tud ütni. Ne bántsuk egymást. Legalább mi ne, akik egy hajóban evezünk.
Kép forrása: https://www.babycentre.co.uk/blog/mum_stories/my-story-i-didnt-bond-with-my-baby/